 |
| Az orosz támadás 2022 február 24. |
 |
| Orosz hadműveletek 2022 március 2. |
 |
| Orosz nyelvű lakosság a Krym félsziget és Donyeck között |
Lógok a neten.
Tényleg lógok, sötét kis szobámban ülve, órákon át, á telefonom tenyérnyi képernyőjén át kukucskálva a színes külvilágra. Vágyom a híreket: milyen a világ, mi történik a világban. Együltő helyemben erőt fejtek ki., szellemi energiáim pörögnek módfelett, hisz, nem nézek én meg minden szemetet, szigorú kontroll alatt tartom a felbukkanó tartalmakat. A kis képkocka megjelenése elárulja, hogy mit várhatok a mögötte lapuló tartalomtól. Amit én nézek, az igényes, színvonalas, magvas. Elegáns húzással átugrom a hirdetéseket, reklámokat, - csupán kevéssé tekintem információnak ezeket a talmi, haszonszerzésből felrakott tartalmakat - Válogathatok, sőt dúskálhatok a kínálatban. Vagy inkább fuldoklom, kétségbe esve kapaszkodom a megbízhatónak tartott oldalakba, miközben biztatom magam, ezen nem fogok pofára esni, csalódottan továbblépni. A kommentek megbízhatóak, kétségek esetén rájuk hagyatkozom, érdemes-e egyáltalán elolvasnom a cikket. A net megdicsér szorgalmamért, „lelkes rajongó” titulust ajándékoz nekem. Pedig nem szorgalom ez, csupán szabadság, amivel az ízlésemhez igazítom a netet, hogy minél kényelmesebben lóghassak rajta.
Lógok a neten.
Órákon át, mert megtehetem, és mert kellemesen lubickolok a méretemre szabott tartalmakban, a kiskirály sem élhet jobban. Néha pedig – talán el sem hiszitek – gyöngyszemet találok. Nyomába eredek a tumultusban valakinek, aki érdekel. Érdekel annak ellenére, hogy távolabb nem is állhatna tőlem az ő világa, vagy talán éppen ezért. Kajdi Csaba sziporkázik, kacag, nyüzsög, jön-megy, naponta kiteszi az arcát a közszemlének a Facebook „történetek” rovatában. Forgószél gyanánt száguld át a karácsonyi Párizson, kiállításokra visz magával, barokk templomokat nézünk meg sietve, lakást, autót vásárolunk vele. Mutatja családját, mutatja, hogy kell osztrigát enni, Nizzát a repülőgép ablakából, és a sivatagi homokon való szánkózást. Látom, ahogy rázúdítja a szeretetét anyukájára, barátjára, kis kutyájára. Tőle nem bántó a reklám, holott vérbeli kereskedő, rá akar beszélni parfümökre, porszívókra, okos edényekre, vagy a róla szóló könyv és póló megvásárlására. Nem zavar felületessége, sznobizmusa, hogy megengedi magának a butaság álarcát. Csaba kedves fickó. Tudom, hogy módos, hogy üzletember, hogy alkalmazottak serege dolgozik mögötte, mégis elfogadom, mert naponta elszórakoztat, megnevettet, elkápráztat, szeretem, ahogy a haját borzolja és minden nap másik napszemüveget vesz fel.
Lógok a neten.
És néha gyöngyszemet találok. A podcastok között fedeztem fel a „Borízű hang a lelátón” című beszélgetés sorozatot, melyet lassan egy éve követek. Hetente egyszer egy órán át három, világot látott okostojás beszélget egymással. Nyitottságuk, kíváncsiságuk, műveltségük elbűvöll. Persze a „művelt” jelzőt egészen máshogyan kell értelmezni az ő világukban, mint az enyémben, lévén fiatalabbak nálam. Nem beszélnek irodalomról, inkább szakkönyvekről, nem beszélnek színházról, inkább arról, hogy merre jártak a világban, és hogy a külföldi sajtót böngészik. Odavannak a fociért, a hasukért, nagy ínyencek. Otthonosan mozognak a modern zene stílusai között, abban a zenei világban, amiről én már nem hallottam. Barátok , hasonló mentalitással és világnézettel, ez adja a beszélgetés jó ízét, meghittségét. Híjával vannak az értelmiségi gőgnek, nem gondolják magukról azt, hogy ők viszik a vállukon az országot, és nem akarnak megvetetni velem semmit. Winkler Róbert, aki aktuális témákat vet fel, a hallgatóság véleményét figyeli, és kész megtanulni kaszálni is, egy pulikutya öntudatosságával, vagy inkább egy spániel lelkesedésével tereli a beszélgetést a kívánt mederbe. Új Péter radarja mindent letapogat, ami az utóbbi harminc évben történt a világban. Tőle tudom, hogy miniszterelnökünk Dózsa és Videoton drukkerből lett fradista, hogy Obádovics J. Gyula a legnagyobb élő matekzseni, hogy kik a dalmátok és hogyan lett egy dalmát fiatalember Gabriel Boric, Chile megválasztott miniszterelnöke. A társaság harmadik tagja, Bede Márton, az átlagosnál érzelmesebb fickó, a keleti kultúra nagy tisztelője, megkóstolta és ezért rangsorolni képes a világ összes valamirevaló hallevesét, tudja, mi a wagyu marha, és családjával éppen a Távol-Keleten telel, és onnan vesz részt a csevejben. Mindhárman szakértők valamiben, az élésben szakértők, akik élvezik a jóízű baráti beszélgetést. Erre vágyom én is. Kár, hogy trágárság nélkül ma már senki nem tud beszélgetni.
Tehát lógok a neten.
 |
| https://www.orszagalbum.hu/fulemule-es-rozsdafarku-egy-agon-6-kep_p_90606 |
A pisztolygolyó – függetlenül attól, hogy Péterfy regényhősének milyen tervei voltak a golyóról készült fotóval, jóval régebben elindult, évekkel korábban, évtizedekkel, évszázadokkal korábban, mielőtt Puskin medencecsontjába fúródott volna. Akkor, amikor kialakult a párbajozás szokása. Akkor, amikor egy férfi nem gondolkodhatott másként, csak és kizárólag úgy, ahogy a környezete elvárta tőle. Be sem sorozták, a haza sem hívta, hogy védje meg. Önként döntött úgy, hogy a golyó elé áll, a szabad akaratát követve. A pisztolygolyó tehát Péterfy regényében csak apropó, egy értelmiségi döntés szimbóluma.
A regény történelmen áthúzódó ívet húz három nemzedék feje fölött. A regényt olvasva Marquez: 100 év magány című regénye sejlett fel itt-ott, Péterfy is majd száz évet (1920-2016) tekint át, a helyszín, Herkulesvár éppúgy fiktív helyszín, mint Macondo, és éppen úgy egy család hanyatlásának lehetünk szemtanúi. Szabad akaratukat követve a társadalmi elvárások, a korszellem és a lehetőségek között egyensúlyozva hozzák meg döntéseiket. A lelki folyamatok ingoványos talaján járva az író természetesen a saját lelki folyamataiból merít, hiszen nem gondolhatjuk komolyan, hogy akár a legjobb barátunk is minden lelki rezdülésünkkel tisztában legyen. Összerakja a szereplők múltját, ahogy a gondolataikat és a köztük zajló párbeszédeket is kitalálja. Mozaikokat összerakni lehet, és ehhez kell az írói bravúr, a szakmai tudás, ami vitathatatlan.
Tipikusnak és rendkívülinek ábrázolt alakjai egy változó világban csetlenek-botlanak, vagy éppen lehorgonyozzák magukat, hogy el ne sodródjanak. Ilyen horgony az antik kultúrához, egy nő imádatához, vagy az ősmagyar tradícióhoz való ragaszkodás, miközben Herkulesvár épül, romlik, kivirul és pusztul. A külvilág egy árok két partja, egyik felén a vidéki tanulatlanság, másikon a városi műveltség, a horgonykötél egy gondolkodásmód, egy értékrend, egy életforma, vagy egy erőszakos gondolat.
Péter, a filológus, a legalaposabban kidolgozott szereplő. Gyűlöli az új világrendet, benne semmi értéket nem képes felfedezni. A külvilág számára fizikailag is visszataszító. „…ahol…akik elvtársnak szólítják egymást, és a törleszkedéstől és a félelemtől mindenki elhízott, és büdöset verejtékezik.” (174.o.) Egyetlen vágya, hogy valamiképpen megőrizze a polgári lét maradványait. Úgy gondolja, ennek legalkalmasabb módja, ha lányának, Olgának tart hosszú előadásokat. A polgári eszme, mint megtartó erő nem vértezi fel a lányt, az életben tehetetlenül sodródó alkoholista lesz.
Péter az unokájával is sokat foglalkozik. „Hosszú, prófétai dörgedelmekben ábrázolta Kristófnak, mivé változott a világ. Az emberek vaddisznókká változtak, csak rájuk kell nézni, bármerre mész az utcán, nem emberek jönnek szembe, hanem vaddisznók. Az emberek ebben a rendszerben antropológiailag is átalakultak, a nyakuk meg a fejük kezd el hízni, nem a hasuk meg a hátuk, az úgynevezett szocialista ember leginkább egy hatalmas hájas fejből áll, amelyből ostoba, gonosz, apró szempár csillog elő, épp mint a vaddisznóknál. A másik, rendszerhez igazodott testrész az orr. Mivel egész életükben rejtőzködnek, rettegnek, és csak rövid, agresszív támadások erejéig törnek elő a kukoricásból, ahol az életük idejének nagy részét csámcsogással és turkálással töltik, a látásuk egészen visszafejlődött és nem alkalmas többé arra, hogy nagy messzeségbe, tágas tájba lásson bele, összefüggéseket lásson meg, távoli igazságokra tekintsen rá. Mivel túlélésük azon múlik, milyen gyorsan tudják ki szagolni és megtalálni a táplálékot, a létezésük mindenestül az orruk függvénye: és ahhoz, hogy legyen idejük megenni, amit kiszagoltak, tudniuk kell mennyire van még az ellenség, hogy milyen gyorsan zabáljanak. Ezért nőnek ezek az otromba, szőrös, zsíros, húsos ormányok ezekre az elhájasodott nyakakra és pofákra. Na, és aztán a nyelv, mely elvesztette gazdagságát és sokrétűségét a röfögésre egyszerűsödött, röf és röf röf, esetleg röf röf röf, ennyit tudnak, de inkább ezt se mondják, mert nincs még ennyi mondandójuk sem, ha degeszre zabálták magukat, csak fújtatnak egyet az ormányukon .” (201.o.)
Az érzékletes leírásból kitűnik, hogy a derék filológus az antik irodalomból igen kevéssé ismerhette meg az erdei ökoszisztémát. A vaddisznók nem laknak kukoricásban, az erdei állatközösség legintelligensebb tagjai. Szemük nem gonoszabb az őzike, vagy egy lepke szeménél, és orruk nem otrombább az egérénél, szaglásuk pedig finomabb, mint a kutyáké. Szemükre vetni, hogy röfögnek, egy értelmes embertől nem túl okos húzás. Egészében a hájfejű, röfögő „szocialista ember” leírása csak annyira stimmel, mint egy gyermekrajz. De hát Péter bevallott célja, hogy Kristófban, az unokájában növelje a gőgöt és a megvetést embertársai iránt és erre a célra a tanítás megfelel.
Péter a halála előtti napon eladónőkkel kiabál, mintha tehetnének arról, hogy a közért nem forgalmaz kecskesajtot: „Ostoba prolik, igenis létezik kecskesajt!” (213. o.)
Péter nincs jó véleménnyel a kereszténységről sem: „A kereszténység legfőbb szenvedélye utálkozni az emberi bűnök felett, és a gyermeki ártatlanság álcája mögött is megpillantani a kéjre sóvárgó testet, és a gonosztettre sóvárgó ösztönöket. Az egyház teste szinte önként kínálkozik fel arra, hogy ezt a bűnpotenciált valóságossá tegye. A művészetet a keresztény vallás szükségképpen perverzzé teszi, hiszen központi motívuma egy vérző, megkínzott hulla. Nem titkolhatja a festő, milyen élvezetet lel a szadizmus ábrázolásában, milyen bűnös élvezettel merül el a hullagyalázásban: a keresztény művészet a kannibalizmus és a hullaszex szublimációja. Ez a kikényszerített perverzió, amelybe a művészek bele kényszerültek megtanította őket megvetni és meggyűlölni az embert…” (203.o.)
Péter jogos felháborodásában a
városi polgár gőgjével jellemzi Áront,
unokája nevelőapját: „… egy szaros, frusztrált paraszt.” (197.o.)
Áron a regényben disszonáns figura, aki a pogány, magyar
kultúra eszelős megszállottjává válik és nem akarja, hogy Kristóf „lépcsőházi
nejlongyerek legyen.” (196.o.) Kristóf édesanyja, Olga jóváhagyásával bántalmazza
nevelt fiát. „Viselkedésében nemcsak a mostohagyerek iránti megvetés tükröződött,
hanem a falusi gyerek mohó öröme is amiatt, hogy végre visszaadhatja a világnak
azt a tartozást, amit gyermekkori megaláztatásaiban felhalmozott. Rituálisan és
kötelezően alázta meg a fiatalabbat az idősebb természet adta előjogán (190. o.) Áron valójában Kristóf szeretetéért küzd ily módon, de ezt a
küzdelmet képtelen máshogy vívni, mint a gyűlölet és harag eszközeivel. (206.o.)
Áron nem szíveli és végül ki is vágja a cédrust,
mert az haszontalan és árnyékot vet a gyümölcsfáira. Szinte érthetetlen
számomra ez a dichotómia: cédrus vs.
gyümölcsfák. Értem én, a cédrus a kifinomultság akar lenni, az önmagáért való
szépség. A gyümölcsfa nyilván ennek az ellentéte. Úgy látszik, Herkulesváron a vegetációnak is muszáj megosztottnak lennie.
Kristóf,
a bántalmazott fiú hamarosan kialakítja a világhoz való hozzáállását nagyapja útmutatásnak
megfelelően:
„Az emberek többsége rossz.” „Ezzel
mindig számolni kell. Csak egészen kivételes helyzetekben, egészen kivételes
társadalmakban kerülnek többségbe rövid ideig a jók. De az emberi világ Kristóf,
alapvetően reménytelen. Ezért nem is érdemes részt venni benne, vissza kell
húzódni a jó és a szépség falai mögé, a tudományba és a művészetbe. Sajnos a
szerelem nem ad menekvést, még ha ideig-óráig úgy is érzi az ember.” (172.o.) „Az erőszaknak mindenki gyerekként esik
áldozatul: pontosabban az erőszak mindenkit gyerekké tesz, aki elszenvedi.” (179.o.)
A védtelen, bántalmazott gyerek rájön, „… a világ léte értelmetlen, és megérett a pusztulásra. Nincs szeretet,
nincs tisztelet, nincs hűség és nincs isten.” (194. o.)
Karl, a rút külsejű orvos, Kristóf barátja nyugaton járva rácsodálkozik
az emberek otthonitól eltérő viselkedésére. Nem bámulják meg, udvariasan elfogadják
másságát. Így ír magáról:
„Megszoktam ezt a helyzetet, mint Kelet-Európa annyi más
trampliságát és bárdolatlanságát és az egész társadalmat átjáró, eredendő
neveletlenséget. Öngyűlöletem ez a világ táplálta, és ez a világ tette
lehetővé, hogy Olga lehessen a legfontosabb dolog az életemben. Ha egészen
pontosan meg kellene neveznem, inkább azt mondom, hálás voltam Kelet-Európának,
amiért megteremtette ezt a helyzetet. A hibáiból és a torzból, a romlottból és
a gonoszból, a trampliból és a barbárból így sarjadt ez a szerelem, mint
halálból a főnix.” (248.o.)
A regény 358. oldalán egy vörös csillagot hegesztenek le ujjongó munkások, egy laktanya kapujáról. Karl apja lefotózza a jelenetet, amivel bekerül egy újságba. A lapnak nyilatkozva elmondhatta, hogy „milyen mulatságos, ahogy egy társadalmi osztály arcul köpi önmagát.”
Egy másik szerepló imígyen foglalja össze sommásan az elmúlt korszak bűneit: „A kommunisták egyetlenegy dolgot csináltak meg alaposan: megtanították a magyarokat lopni. Tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amihez tényleg értettek: elvenni a másét. A nácik megtanították őket gyűlölni: ők meg ebben voltak jók. Most szökött szárba a vetés: kikelt a gyűlölködő tolvajok sárkányfogveteménye." (404. o.)
Ezen a ponton, meg kell jegyeznem, hogy kommunizmus eszméjét lehet gyűlölni, és lehet gyűlölni a kommunistákat is. De a kommunizmus és a szocializmus is - sokan összekeverik a kettőt, még azok is akik benne éltek - nem a borsod-borzasztói faluvégről kiindulva rengette meg a világot, hanem az értelmiség szabadította rá a világra: Marx Károly jómódú polgárcsaládban nőtt fel, Friedrich Engels apja textilgyáros volt, Lukács György bankár gyerekből lett kommunista filozófus. Ja, hogy nem vált be? Kínában bevált. Ja, hogy egy pár millióan belepusztultak? Ugyan már! Úgyis túl vagyunk népesedve!
Péterfy Gergely ebben a regényben felmutatja, mit is jelent polgárnak lenni. Polgár az, aki megengedheti magának a műveltség, a tudás luxusát és az ezzel járó sajátos életmódot. Polgár az, aki gyűlöli a műveletlenséget, amelyet előállított és fenntart. A bemutatott felsőbbrendű polgári lét csődje, sértettsége és csalódottsága, az értelmiség fájdalma olyan zsákutca, melyből kijutni minden erőt meghaladóan lehetetlen, Egy valaha meghatározó társadalmi réteg, a polgárság a szemünk láttára tűnik el nyom nélkül, szemernyit sem átörökítve a hajdanvolt, fennkölt erkölcsiségéből. Kristóf, az unoka sem kapja meg nagyapjától azt a bizonyos "belső iránytűt", gátlástalanul korrumpálja az adóhivatal nyomozóit.
