Valami okból a magyarok elődeivel kapcsolatos kutatások eredményei kevéssé tűnnek meggyőzőnek. Ez azért különös, mert sokan foglalkoztak vele.
Úgy látom, sokan vélekednek hozzám hasonlóan, a helyzet az én iskolás korom óta sem változott sokat, pedig az érdeklődés óriási. Az egyetemen a legnagyobb létszámú érdeklődést a magyarok eredetével kapcsolatos előadáson láttam, gombostűt sem lehetett volna a leejteni a fiatal hallgatóság sorai közé. A hiányérzet következtében egyre másra alakulnak ősmagyarságot kutató öntevékeny, amatőr csoportok, intézmények, naponta írnak, tartanak előadásokat.)
A múzeumokban hegyekben állnak a leletek, melyeket senki nem láthat, a tudományos kutatások eredményei nem publikusak. A kutatók kevesen vannak, nem érnek rá, a publikációkat, összegező munkákat rosszul fizetik - számtalan oka lehet, ami miatt a tájékoztatás nem kielégítő.
Újra és újra felül kell vizsgálni az eddig közzétett eredményeket, mintha egy kondér levesben keresgélnénk az ízes falatot, de csak túlfőtt zöldségek akadnának a kanalunkba.
Minden kutató sejtelmek és intuíciók alapján indul el, de elődeink annyira összekuszálták a szálakat, hogy szinte lehetetlen a kutatás. Szinte!
A kor azonban halad és benne a tudományos módszerek is fejlődnek, a tudományok ma már egymás segítségére sietnek. Az interneten is sok anyag kutatható, de a tárgyilagosság és tényszerűség ritkán jellemző ezekre.
Az én intuícióm kb 2000 környékére tehető. Ekkoriban napi nyolc órában dolgoztam egy irodában, otthon a háztartás és három gyerek várt. A Túróczyi krónika László párbaja a kun vitézzel című képe ekkor fogott meg, úgy akadt meg az elmémben, mint valami virtuális bogáncs. Nem tudtam másra gondolni, szüntelenül azon elmélkedtem, hogy a látható képen túl milyen rejtett filozófia, vagy vallásos elképzelés húzódhat meg. Ezt ma már tudom, de akkori csekély ismereteim alapján egy kissé zavaros írásmű született, mely úgy gondoltam, feltárja a kép hátterében rejtőző archaikus hitvilágot. (Az utolsó táltos)
Egy idő után kétségeim támadtak és tovább kutattam. A nyomok természetesen keletre vezettek. A sámándobok szimmetrikus rajzai kezdtek érdekelni. Mindent elolvastam, ami elérhető volt. Közben munkanélküli lettem. Rátaláltam a Stellárium nevű planetárium programra, és a sámándobok ábrái és a csillagképek közti összefüggéseket kerestem. Éjszakák teltek kereséssel, füzetek teltek meg adatokkal. És egyszer csak siker koronázta az erőfeszítéseimet: előbukkant egy adat, amire vártam.
Nagy nehezen Angliában találtam kétkezi munkát. Rengeteget dolgoztam, túlóráztam. Szabadidőmben könyvtárakat bújtam, terepeket jártam be, fotóztam. Ezeket az éveket a Stonehenge kútja című könyvemben örökítettem meg.
Amikor nyugdíjba mentem, módszeres tanulásba kezdtem, de mindig a cél lebegett a szemem előtt: bizonyítékot kell szereznem az adat alátámasztására. Hosszú évek alatt két bizonyítékot találtam, egy régészetit és egy vallási szertartást. Ennyi maradt, az idők folyamán a keresztény-pogány, valamint az iszlám-pogány szimbiózis tökéletesen elfedte, felszívta a korábbi hitvilág elemeit.
Hát, ez nem sok, mondhatná bárki. Én meg azt mondom, három láb már elég ahhoz, hogy egy asztal ne billegjen.
A megírástól azonban távol álltam. Arra gondoltam, kutatási eredményeimet átadom egy tudományos intézménynek. Nekik azonban - sajna - nem kellett, ellenben biztattak, hogy írjam meg magam.
Hát nekifogtam. Ennek éppen három éve.
Megírtam a könyvet, melyben összegezem a kutatásaimat. Módszerem az, hogy tényeket állítok egymás mellé. Ma úgy látom, a magyar népesség hitvilágával kapcsolatos kutatások eredményei nem függetlenek a többi európai nép hitvilágának kutatási eredményeitől, össze kell rakni ezeket, mint egy mozaik darabkáit. A honfoglalás kori magyar törzsek hitvilága azonos lehetett a többi nép hitvilágával, legfeljebb a szertartásaik különböztek. A könyv egy hosszú időszakot ölel át, melynek szellemisége lassan átalakul, ciklikusból lineárisba fordul.
Ennyit az e-könyv megírásának történetéről. Talán valamikor igazi könyvvé válik, ahogyan a fabábu Burattino a mese végére igazi gyerekké.
