Lógok a neten.
Tényleg lógok, sötét kis szobámban ülve, órákon át, á telefonom tenyérnyi képernyőjén át kukucskálva a színes külvilágra. Vágyom a híreket: milyen a világ, mi történik a világban. Együltő helyemben erőt fejtek ki., szellemi energiáim pörögnek módfelett, hisz, nem nézek én meg minden szemetet, szigorú kontroll alatt tartom a felbukkanó tartalmakat. A kis képkocka megjelenése elárulja, hogy mit várhatok a mögötte lapuló tartalomtól. Amit én nézek, az igényes, színvonalas, magvas. Elegáns húzással átugrom a hirdetéseket, reklámokat, - csupán kevéssé tekintem információnak ezeket a talmi, haszonszerzésből felrakott tartalmakat - Válogathatok, sőt dúskálhatok a kínálatban. Vagy inkább fuldoklom, kétségbe esve kapaszkodom a megbízhatónak tartott oldalakba, miközben biztatom magam, ezen nem fogok pofára esni, csalódottan továbblépni. A kommentek megbízhatóak, kétségek esetén rájuk hagyatkozom, érdemes-e egyáltalán elolvasnom a cikket. A net megdicsér szorgalmamért, „lelkes rajongó” titulust ajándékoz nekem. Pedig nem szorgalom ez, csupán szabadság, amivel az ízlésemhez igazítom a netet, hogy minél kényelmesebben lóghassak rajta.
Lógok a neten.
Órákon át, mert megtehetem, és mert kellemesen lubickolok a méretemre szabott tartalmakban, a kiskirály sem élhet jobban. Néha pedig – talán el sem hiszitek – gyöngyszemet találok. Nyomába eredek a tumultusban valakinek, aki érdekel. Érdekel annak ellenére, hogy távolabb nem is állhatna tőlem az ő világa, vagy talán éppen ezért. Kajdi Csaba sziporkázik, kacag, nyüzsög, jön-megy, naponta kiteszi az arcát a közszemlének a Facebook „történetek” rovatában. Forgószél gyanánt száguld át a karácsonyi Párizson, kiállításokra visz magával, barokk templomokat nézünk meg sietve, lakást, autót vásárolunk vele. Mutatja családját, mutatja, hogy kell osztrigát enni, Nizzát a repülőgép ablakából, és a sivatagi homokon való szánkózást. Látom, ahogy rázúdítja a szeretetét anyukájára, barátjára, kis kutyájára. Tőle nem bántó a reklám, holott vérbeli kereskedő, rá akar beszélni parfümökre, porszívókra, okos edényekre, vagy a róla szóló könyv és póló megvásárlására. Nem zavar felületessége, sznobizmusa, hogy megengedi magának a butaság álarcát. Csaba kedves fickó. Tudom, hogy módos, hogy üzletember, hogy alkalmazottak serege dolgozik mögötte, mégis elfogadom, mert naponta elszórakoztat, megnevettet, elkápráztat, szeretem, ahogy a haját borzolja és minden nap másik napszemüveget vesz fel.
Lógok a neten.
És néha gyöngyszemet találok. A podcastok között fedeztem fel a „Borízű hang a lelátón” című beszélgetés sorozatot, melyet lassan egy éve követek. Hetente egyszer egy órán át három, világot látott okostojás beszélget egymással. Nyitottságuk, kíváncsiságuk, műveltségük elbűvöll. Persze a „művelt” jelzőt egészen máshogyan kell értelmezni az ő világukban, mint az enyémben, lévén fiatalabbak nálam. Nem beszélnek irodalomról, inkább szakkönyvekről, nem beszélnek színházról, inkább arról, hogy merre jártak a világban, és hogy a külföldi sajtót böngészik. Odavannak a fociért, a hasukért, nagy ínyencek. Otthonosan mozognak a modern zene stílusai között, abban a zenei világban, amiről én már nem hallottam. Barátok , hasonló mentalitással és világnézettel, ez adja a beszélgetés jó ízét, meghittségét. Híjával vannak az értelmiségi gőgnek, nem gondolják magukról azt, hogy ők viszik a vállukon az országot, és nem akarnak megvetetni velem semmit. Winkler Róbert, aki aktuális témákat vet fel, a hallgatóság véleményét figyeli, és kész megtanulni kaszálni is, egy pulikutya öntudatosságával, vagy inkább egy spániel lelkesedésével tereli a beszélgetést a kívánt mederbe. Új Péter radarja mindent letapogat, ami az utóbbi harminc évben történt a világban. Tőle tudom, hogy miniszterelnökünk Dózsa és Videoton drukkerből lett fradista, hogy Obádovics J. Gyula a legnagyobb élő matekzseni, hogy kik a dalmátok és hogyan lett egy dalmát fiatalember Gabriel Boric, Chile megválasztott miniszterelnöke. A társaság harmadik tagja, Bede Márton, az átlagosnál érzelmesebb fickó, a keleti kultúra nagy tisztelője, megkóstolta és ezért rangsorolni képes a világ összes valamirevaló hallevesét, tudja, mi a wagyu marha, és családjával éppen a Távol-Keleten telel, és onnan vesz részt a csevejben. Mindhárman szakértők valamiben, az élésben szakértők, akik élvezik a jóízű baráti beszélgetést. Erre vágyom én is. Kár, hogy trágárság nélkül ma már senki nem tud beszélgetni.
Tehát lógok a neten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése