Nem nagy ügy egy pincekulcs, de ha elvész, akkor igen.
Megígértem valakinek, hogy kölcsönadok egy bőröndöt. Jelezte is az illető, hogy elindult hozzám, amikor rádöbbentem, hogy üres a kampó, ahol a pince kulcsát tartom.
Mintha vizsga helyzetben lennék, egy perc alatt kiürült az agyam, sehogy sem tudtam felidézni, hogy mikor láttam a kulcsot utoljára. Csak bámultam az előszobában az üres üvegeket, az eperszedő kosarat, amik régóta várták, hogy lekerüljenek a pincébe.
Az illető csalódottan távozott, hitte is meg nem is, hogy nem szándékosan tettem bolonddá.
Elérkezett a hétvége, a gyönyörű kis unokám hetedik születésnapja. Az eperszedő kosarat kineveztem piknik kosárnak, és mentem köszönteni a csöppséget. Gyönyörű idő volt a kertben, a szúnyogok is megkíméltek minket, így napszálltáig együtt maradtunk.
Este, amikor kipakoltam a kosarat és fejre állítottam, hogy kirázzam belőle a száraz leveleket, morzsákat, valami halkan megzizzent. A bélésnek belerakott papír alatt lapult a pincekulcs.
Most már összeraktam a történetet. Három hete, a "Szedd magad" eper program előtt raktam tiszta papírt a kosárba, és ekkor takartam el szemem elől a kosár vesszői közt lapuló vasat. Aztán rászedtem a nyolc kiló epret, azt levittem vidékre, az üres kosarat felhoztam, piknikeztem, vagyis három héten keresztül hurcoltam a kulcsot jobbra-balra, miközben az végig el volt veszve.
Néha a tárgyak megviccelnek minket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése