Egy derűs átjáróváros: Düsseldorf

Biztosan tudjátok, milyen egy átjáróház? Praktikus, nyereséges, előnyös. Lerövidítheti az utunkat, vagy elinalhatunk az üldözőnk elől, ha nem tud róla, hogy a követett személy egy átjáróházba ment be. Düsseldorf a Rajna partján fekvő városokból álló kaláris egyik gyöngyszeme. Átjáróváros, minden út, vasút áthalad rajta, nem végállomása semminek. A város derűsen szemléli ezt a megállás nélküli áthaladást, ezt az örökös áramlást. Derűsen szemléli és élvezettel együtt él vele.
A lakói is derűsek lehetnek, máskülönben nem díszítenék virággal a kerékpárjukat.




























Mondhatja bárki, hogy a csupán néhány napot a városban töltő idegennek a szép arcát mutatja meg a város. Az idegen nem kérdezte meg a lakóit, nem vett részt az életükben. Nem, nem vett részt az életükben, az igaz, de a jelek árulkodóak. A parkolóban porcelán tehénkék legelnek egy virágágyás mentén. A Rajna parti sétányon felállított könyvespolc, melybe mindenki vihet könyvet és bárki kiveheti onnan, hogy elolvasás után visszategye, egyrészt remek ötlet, de másrészt arról is szól, hogy a városlakók költenek arra, hogy jól érezzék magukat ebben a városban. (Feldereng bennem a Keleti pályaudvar környéke...)




















A tanév véget ért és mindenfelé harsány diákcsoportok bulizták végig az utcákat: az egyik csapat gyalogosan, a másik sörös tragacson énekelve-pedálozva.









































Düsseldorf parkjaiban meglepő módon papagályok és nyulak is tanyáznak szép számmal. A Rajna túlpartján, a zöld ártéren hatalmas birkanyájat látni. Többszáz állat, itt ott kisbárányok is vannak köztük. Időnként megindul egyikük-másikuk a folyó felé és iszik, nem törődve a szünet nélkül vonuló hatalmas áruszállító uszályokkal. Ezen a képen nem egy birkapásztort mutatok be, hanem az elképzelt neandervölgyi ősember viaszfiguráját. Nem tudhatjuk, talán tartott állatokat, hiszen húsevő volt.



















A Rajna parton végtelen hosszúságú sétány kígyózik, kifárad, aki végig akarja kerékpározni őket, pedig gyönyörűek: két oldalán pompás fasorok vetnek árnyékot. Nálunk a hétvége szigorúan a családé, itt mindenfelé népes baráti csoportok piknikeznek a parkokban. Koncertet több helyen is adtak, a hallgatóság sörrel a kézben, derűsen veri a taktust a lábával.

A düsseldorfi repülőtéren, a mozgólépcsőn utazó és a gépeikhez siető utasoknak klasszikus zenei koncertet ad egy zongorista.
Most már értitek, miért jutott eszembe a "derűs átjáróváros" kifejezés. Düsseldorf boldogan lubickol az átjáróváros-létben, és köszöni, jól van.
Ha pedig tévedtem, és a lakói depressziósak, akkor ezt kitűnően álcázzák.

Friss diploma

Hajnali hét órakor leparkoltunk az egyetem előtt. Éppen kinyitották az ajándékboltot.
- Kari sálat szeretnék!
- Meg van rendelve?
- Nincsen.
- Akkor sajnos nem szolgálhatok vele.
- No, de hát, izé... kötelező előírás!
- Sajnos nekem is későn szóltak. De tudja mit? Van itt egy szabványtól eltérő méret, még tavalyról maradt. Azt oda tudom adni, no nem olcsóbban, ugyanannyiért, mint a szabványosat. Kéri?
- Igen.
No, a sál megvan. A bolttal szembeni büfében kávét kérünk, sajnos a színén kívül semmi nem utal arra, hogy kávé lenne a műanyag pohárban.
Gyors átöltözés és máris sietek a jogász épület XX. sz. előadójába. Aláírom a diploma átvételét igazoló ívet, leadom az évkönyv kipostázását kérő adatlapot, harsány igennel felelek a névsorolvasásokon.






Meleg van az előadó felső padsoraiban.

Utolsó szünet. Nem hoztam ásványvizet magammal, a folyosón álló kávé és ital automaták nem üzemelnek. Újabb két névsorolvasás, majd sorba rendeződünk az udvaron.















A díszaulában a Tanulmányi Osztály tagjai erejük végső megfeszítésével ismét névsort olvasnak és ezúttal mindenkit le is ültetnek. Lilla került mellém, együtt voltunk a gólyatáborban. Egy fiú most érkezik. Szó sem lehet arról, hogy odébb üljünk eggyel. Inkább egy pótszéket szuszakolnak be a többi közé. Mindenki egyre feszültebb lesz. Ez már az utoló izgalom.
Melyik kézbe kell fogni a diplomát? Mit kell mondani az átvételkor? Melyik oldalon kell felmenni a pulpitusra? Jaj, csak el ne rontsak valamit!

Tíz órakor betódulnak a vendégek. A karzat is megtelik. Fanfárok harsannak és bevonulnak a történelmi zászlókat hordozó, hagyományos öltözékű fiúk, utánuk az egyetemi szenátus taláros tagjai. A diplomaátadó ünnepség elkezdődik.


Az ünnepség után felmegyünk az Avas hegyre. Lám, mások is vannak itt az ünnepségről, egy fiatal pár. A kilátóból körbefuttatom tekintetemet a láthatáron, e páratlan fekvésű, különleges hangulatú város felett, a háztetőkön, a kicsiny villamoson, mely hirtelen felbukkan, majd eltűnik egy ház takarásában. Miért éppen ide vezetett az első utam, friss diplomásként? Talán búcsúzóul jelképesen is magamba szívom a magasságot és a mélységet, melyeket három év alatt megmutatott nekem ez a város.
A meredek lépcsősor a hegyről levezet egyenest a belvárosba. Én már jártam itt, ezúttal a vendégeimet szeretném elkápráztatni a tüneményes városképpel. A heves zápor újra és újra végigszalad az utcákon. Félórára egy kapualjba szorulunk.
Viszlát Miskolc!
Na, azért ennyire nem kell sírni ...!

Egy narancspapírgyűjtő emlékiratai

A minap különös csomagot kézbesített a posta. Nem volt feladó a testes, barna borítékon. Óvatosan bontottam fel, készen arra, hogy bármelyik pillanatban messzire hajítsam. Aggódva lestem, nincs-e benne bomba, veszélyt rejtő fehér por, vagy egyéb huncutság.
Csupáncsak papírokból állt a tartalom. Mindjárt egy levéllel az elején, mely egyértelműen a gondjaimra bízza a paksamétát, tegyek vele, amit akarok. Aláírás nem volt.
Úgy láttam, valami beszámoló-féle állhat a sárgult lapokon, szép egyenletes kézírással vezetett sorokban. Valaki írt valamit, ki tudja mi célból, aztán valaki elküldte nekem? Mit kezdjek vele? Ha nekifogok olvasni, belegabalyodhatok valami zűrös ügybe, a gondolataimba férkőznek egy másik ember gondolatai. Valaki manipulálhat, hiszen a feladó ismer engem én viszont nem ismerem őt.
Lehetséges, hogy jószándék vezeti, és ilyen módon helyezi biztonságba a számára fontos papírokat. Esetleg számít a bennem lakozó elemi kíváncsiságra, de amellett tudja, hogy megbízhat bennem. Talán értékes titkát akarja rám bízni? Számtalan kérdés tolakodott az agyamba, miközben a paksamétára meredtem.
A lapok között puhán zizegő selyempaírokat éreztem, különös, ismerős illat áradt belőlük. Szétnyitottam a lapokat, kihúztam ezeket, majd óvatosan széthajtogattam. Tarka képek, szines ábrák borították a gyűrött, kisímogatott lapokat. Régen a narancsot és a citromot csomagolták ilyen díszes papírosokba.
Az írással teli lapokat félretettem. Nem sietek az elolvasásukkal. Az is lehet, hogy el sem olvasom.

Államvizsga

Eljött ez a nap is, az államvizsga napja.

Első kérdésként azt kaptam, mondjam el dióhéjban a szakdolgozatom koncepcióját, melynek címe ez volt: A migráció kulturális háttere.

Egy itthon és külföldön dolgozó diplomások értékrendjét összehasonlító kutatás volt a dolgozatom kiinduló pontja. Ebben úgy találták a kutatók, hogy a két vizsgált csoport értékrendjében nincs jelentős eltérés, de a kint dolgozók többre értékelték a kockázatvállalást és kevésbé aggódtak az otthon és a haza biztonsága miatt. Elhatároztam, hogy ezt a beállítódás különbséget fogom kutatni.

Külföldön dolgozó fiatalok szüleit kértem, meséljenek életük azon szakaszáról, amely a gyermek születése és kb hat éves kora között eltelt, hiszen a beállítódások ekkor jönnek létre. Úgy véltem, lesz valami hasonlóság, a szülők életmódjában. Csupán egy hasonlóságot találtam: az anya valamilyen okból hoszabb-rövidebb időre magára maradt kicsi gyermekével.

Vannak kultúrák, ahol ilyen esetben a család azonnal, kéretlenül is az anya segítségére siet, de van ahol a család magára hagyja az anyát és később, a tágabb közösségtől kap segítséget. Pásztortársadalmakban például nem a nők családja, hanem hasonló élethelyzetű nők segítették egymást, lévén a párjuk hónapokon át a távoli legelőket járta.
Az interjúk elemzése után kibővítettem a kutatást, kortárs beszámolóra, régi utazók életrajzaira, mítoszokra és azt találtam, hogy hasonló szociálpszichológiai erőforrással nevelkedett gyermekek hasonló személyiségjegyeket hordoznak, szinte megrajzolható az antropológiai profiljuk.

Pszichológusok tapasztalatait, biológiai magyarázatokat is górcső alá vettem, és egy csecsemőkultúrát vizsgáló kutatás rendkívül érdekes eredményeit is.

Azt gondolom, hogy bizonyos migrációs viselkedés és stratégia hátterében állhat olyan motívum, melyet a kultúra határoz meg, gyakorlatilag erről szólt a dolgozat.


Ezen kívül még három kérdést kaptam.

Négy órakor kihirdették az eredményeket, a vizsgája mindenkinek sikerült!
















A vonaton, úton Pest felé társaimmal már az álláskeresés nehézségeiről beszélgettünk.

TRAP PISTI VESZÉLYES TITKA

Vicceskedtem az eladóval:

- Kérek 20 dkg trappistit!
Ő viszont komolyan a Trap Pisti pizzafeltétből vágott le nekem 20 dekát.

Otthon a sajtba haraptam: viaszos íz, kátrányszag. Furcsállva vizsgálgattam a "terméket", majd visszamentem az üzletbe.

- Miből van ez a sajt? - kérdeztem. Az eladó kivett a pultból egy felvágatlan piros hengert.
- Növényi zsírból és nyomokban tejből. - válaszolta komolyan. A CBA-ban nagyon komolyak az eladók.
- És milyen növény zsírjából készült? kíváncsiskodtam tovább.
- Az nincs ráírva.
- És mi a gyártó cég neve? - firtattam.
- Készült Németországban. A hölgy egyéb feliratot nem talált a piros fólián, pedig forgatta mindenfelé.

Megválaszolt kérdések, melyek nem adnak információt arról, miből is van a műsajt?
Aki tudja, írja meg!