Hajnali hét órakor leparkoltunk az egyetem előtt. Éppen kinyitották az ajándékboltot.
- Kari sálat szeretnék!
- Meg van rendelve?
- Nincsen.
- Akkor sajnos nem szolgálhatok vele.
- No, de hát, izé... kötelező előírás!
- Sajnos nekem is későn szóltak. De tudja mit? Van itt egy szabványtól eltérő méret, még tavalyról maradt. Azt oda tudom adni, no nem olcsóbban, ugyanannyiért, mint a szabványosat. Kéri?
- Igen.
No, a sál megvan. A bolttal szembeni büfében kávét kérünk, sajnos a színén kívül semmi nem utal arra, hogy kávé lenne a műanyag pohárban.
Gyors átöltözés és máris sietek a jogász épület XX. sz. előadójába. Aláírom a diploma átvételét igazoló ívet, leadom az évkönyv kipostázását kérő adatlapot, harsány igennel felelek a névsorolvasásokon.
Meleg van az előadó felső padsoraiban.
Utolsó szünet. Nem hoztam ásványvizet magammal, a folyosón álló kávé és ital automaták nem üzemelnek. Újabb két névsorolvasás, majd sorba rendeződünk az udvaron.
A díszaulában a Tanulmányi Osztály tagjai erejük végső megfeszítésével ismét névsort olvasnak és ezúttal mindenkit le is ültetnek. Lilla került mellém, együtt voltunk a gólyatáborban. Egy fiú most érkezik. Szó sem lehet arról, hogy odébb üljünk eggyel. Inkább egy pótszéket szuszakolnak be a többi közé. Mindenki egyre feszültebb lesz. Ez már az utoló izgalom.
Melyik kézbe kell fogni a diplomát? Mit kell mondani az átvételkor? Melyik oldalon kell felmenni a pulpitusra? Jaj, csak el ne rontsak valamit!
Tíz órakor betódulnak a vendégek. A karzat is megtelik. Fanfárok harsannak és bevonulnak a történelmi zászlókat hordozó, hagyományos öltözékű fiúk, utánuk az egyetemi szenátus taláros tagjai. A diplomaátadó ünnepség elkezdődik.
Az ünnepség után felmegyünk az Avas hegyre. Lám, mások is vannak itt az ünnepségről, egy fiatal pár. A kilátóból körbefuttatom tekintetemet a láthatáron, e páratlan fekvésű, különleges hangulatú város felett, a háztetőkön, a kicsiny villamoson, mely hirtelen felbukkan, majd eltűnik egy ház takarásában. Miért éppen ide vezetett az első utam, friss diplomásként? Talán búcsúzóul jelképesen is magamba szívom a magasságot és a mélységet, melyeket három év alatt megmutatott nekem ez a város.
A meredek lépcsősor a hegyről levezet egyenest a belvárosba. Én már jártam itt, ezúttal a vendégeimet szeretném elkápráztatni a tüneményes városképpel. A heves zápor újra és újra végigszalad az utcákon. Félórára egy kapualjba szorulunk.
Viszlát Miskolc!
Na, azért ennyire nem kell sírni ...!
- Kari sálat szeretnék!
- Meg van rendelve?
- Nincsen.
- Akkor sajnos nem szolgálhatok vele.
- No, de hát, izé... kötelező előírás!
- Sajnos nekem is későn szóltak. De tudja mit? Van itt egy szabványtól eltérő méret, még tavalyról maradt. Azt oda tudom adni, no nem olcsóbban, ugyanannyiért, mint a szabványosat. Kéri?
- Igen.
No, a sál megvan. A bolttal szembeni büfében kávét kérünk, sajnos a színén kívül semmi nem utal arra, hogy kávé lenne a műanyag pohárban.
Gyors átöltözés és máris sietek a jogász épület XX. sz. előadójába. Aláírom a diploma átvételét igazoló ívet, leadom az évkönyv kipostázását kérő adatlapot, harsány igennel felelek a névsorolvasásokon.
Meleg van az előadó felső padsoraiban.
Utolsó szünet. Nem hoztam ásványvizet magammal, a folyosón álló kávé és ital automaták nem üzemelnek. Újabb két névsorolvasás, majd sorba rendeződünk az udvaron.
A díszaulában a Tanulmányi Osztály tagjai erejük végső megfeszítésével ismét névsort olvasnak és ezúttal mindenkit le is ültetnek. Lilla került mellém, együtt voltunk a gólyatáborban. Egy fiú most érkezik. Szó sem lehet arról, hogy odébb üljünk eggyel. Inkább egy pótszéket szuszakolnak be a többi közé. Mindenki egyre feszültebb lesz. Ez már az utoló izgalom.
Melyik kézbe kell fogni a diplomát? Mit kell mondani az átvételkor? Melyik oldalon kell felmenni a pulpitusra? Jaj, csak el ne rontsak valamit!
Tíz órakor betódulnak a vendégek. A karzat is megtelik. Fanfárok harsannak és bevonulnak a történelmi zászlókat hordozó, hagyományos öltözékű fiúk, utánuk az egyetemi szenátus taláros tagjai. A diplomaátadó ünnepség elkezdődik.
Az ünnepség után felmegyünk az Avas hegyre. Lám, mások is vannak itt az ünnepségről, egy fiatal pár. A kilátóból körbefuttatom tekintetemet a láthatáron, e páratlan fekvésű, különleges hangulatú város felett, a háztetőkön, a kicsiny villamoson, mely hirtelen felbukkan, majd eltűnik egy ház takarásában. Miért éppen ide vezetett az első utam, friss diplomásként? Talán búcsúzóul jelképesen is magamba szívom a magasságot és a mélységet, melyeket három év alatt megmutatott nekem ez a város.
A meredek lépcsősor a hegyről levezet egyenest a belvárosba. Én már jártam itt, ezúttal a vendégeimet szeretném elkápráztatni a tüneményes városképpel. A heves zápor újra és újra végigszalad az utcákon. Félórára egy kapualjba szorulunk.
Viszlát Miskolc!
Na, azért ennyire nem kell sírni ...!
