Martin Seligman: Az optimista gyermek

Az optimizmus a depresszió ellenszere és a könyv szerzője szerint tanítható. Ha pedig már megtanultuk, célszerű megtanítani a gyermekünknek is, megvédendő őt a depressziótól, és hozzásegíteni, hogy legyen boldog az élete. Az optimista szemlélet velejárója a jobb hangulat, a jobb teljesítmény, a jobb problémamegoldás, a nagyobb kreativitás, a jobb fizikai egészség. Ennek a tanításnak a módszerét adja át a szerző, aki mellesleg (Csíkszentmihályi Mihály mellett) a pozitív pszichológia atyja.

A könyv első részében azt fejtegeti, hogy miért is van a gyermekeknek szükségük az optimizmusra?

A második részben az amerikai gyermeknevelést kritizálja.

A harmadik részben a mérhető optimizmusról esik szó.

A gyermeki ösztönös pesszimizmus megváltoztatásról, a szociális készségek fejlesztéséről szól a negyedik rész.

Az optimizmus határairól szól az ötödik rész.

 Nem az üres frázisok mantrázása, vagy a pusztán pozitív állítások önmagunknak való ismételgetése az, ami javítja a hangulatot, fokozza a teljesítményt.(Agykontroll 177.)

Nem is az 50-es években divatos nevelési módszer, a "feltétel nélküli elfogadás", a "ne büntess" módszere az üdvözítő, az "érezd jól magad" a "csináld jól" helyett. (humanisztikus pszichológia, C. Rogers módszere 286.)

Ugyanakkor elismeri, hogy a pesszimizmusnak is vannak előnyei, ugyanis a pesszimisták tisztábban látják a valóságot. (296.)

Szóval érdekes könyv, azoknak ajánlom, akik hisznek a dolgok megváltoztathatóságában, a dolgok jobbra fordíthatóságában.

Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012.

Zadie Smith: Fehér fogak

             Nem irigylem a könyv fordítóját. Illetve irigylem. Nagyon kell tudnia angolul az illetőnek. A londoni szleng, tájszólás, kulturális rétegek, szubkultúrák nyelvhasználata kavarog a könyvben egymás hegyén hátán. Kapunk itt raggasztáni (afrikai-indiai) szlenget, láttunk oldalkocsis motorkerékpáron Jehova Tanúi-gyűlésre száguldó 84 éves jamaicai asszonyt vagy ír biliárdklubot, amit arabok futtatnak. Barokkos orgiában tekeregnek a szövegek és történések ebben a (két)családregényben. A színtiszta angol Archibald Jones és a bangladesi muszlim Szamad Miah örök barátsága, valamint kettejük családja körül zajlik az események sora és kavarog a történelem. Kolumbiai Marquez regénye jut az eszembe, a Száz év magány, a mágikus realizmus kiemelkedő alkotása. A Fehér fogak nem mágikus regény, viszont éppolyan vérbő, burjánzó stílusban íródott. Különlegessége és erőssége groteszk humora, mely időnként hangos kacajra fakasztott. Ilyen mostanában nem fordult elő velem. A fiatal szerző elképesztően tehetséges és bravúros író, de türelem kell hozzá: 550 oldal egy kicsit sok volt nekem ebből a történetből. Mégis igen jó könyvnek tartom, elolvasásra ajánlom mindenkinek, de főleg azoknak, akiket érdekel a multikulti és a migráció témája.

Európa Könyvkiadó. Budapest. 2002. Ford.: Sóvágó Katalin.

Agota Kristof: Trilógia

A nagy füzet. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest. Ford.: Bognár Róbert és Takács M. József.

Furcsa írás. Előre bocsátom, nekem tetszik. Sőt, élvezetesnek, élménydúsnak, laktatónak találom. Ritkaság az ilyen remek irodalom. Fikció és valóság keveredik benne, de a fikció mégiscsak túlnyomó többségben van benne. A két ikerfiú valójában mintha egyetlen személy. A helyszín nem valós, az idő viszont nagyon is az: háborús idő. Ha nem lenne háború, akkor is felnőne az ember, elsajátítaná az életben maradáshoz szükséges készségeket és képességeket. Az autodidakta tudatos és szélsőséges módszerei sok energiát emésztenek, de alaposabban és tökéletesebben tanulja meg az élést magát, valamint az életben maradást. Mindent elér a két fiú. Mindent megtud. Mindent megért és mindent megszerez magának. Szenvtelenül, szikáran, érzelem mentesen.

A szerző  írásmódja tudatosan szenvtelen, szikár és látszólag érzelemmentes. A fejezetek kurták, fölös szó egy sincs bennük. Csak ami a történet szempontjából lényeges. Mint a népmesékben. Az írás mikéntje a cél és az eszköz.

A szerző ars poeticája is az írás módjáról szól, melyet így mesélnek el a fiúk:

"Nagyon egyszerű szabály alapján döntjük el, hogy a fogalmazás jó, vagy nem jó. Igaznak kell lennie. Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk. ... Azok a szavak, amelyek érzéseket jelölnek, igen homályosak, jobb, ha kerüljük használatukat és ragaszkodunk a tárgyak, az emberek és önmagunk leírásához, vagyis a tények hű leírásához." (30)

Az örökös jelen idő használat zavarba ejtő, de kiválóan megfelel naplójegyzetnek, vagy az általános  Feltételezem, hogy a szerző francia nyelvet gyakorolva kezdett történetek fogalmazásába, biztonságosan a jelen időt alkalmazva. Aztán rájött, hogy szinte minden elmondható csupán a jelenidő használatával.

Máshol ezt írja egy szereplője az írásról:
"Mit írhattam volna? Semmi sem történt velem, soha az életben semmi sem történt velem, de még csak körülöttem sem. Semmi, ami érdemes lett volna arra, hogy leírjam. ... fogalmam sem volt róla, mit is írhatnék, a legkülönbözőbb könyvekből másoltam ki egész oldalakat." (A bizonyíték. 187.o.)

"... igaz történeteket próbálok írni, de egy adott pillanatban a történet, éppen igaz volta miatt egyszer csak elviselhetetlenné válik, és akkor kénytelen vagyok megváltoztatni. ... a saját történetemet próbálom elmesélni, de nem vagyok képes rá, nincs hozzá bátorságom. túl nagy fájdalmat okoz nekem. Így aztán mindent megszépítek, és a dolgokat nem úgy írom le, ahogy megtörténtek, hanem ahogy szerettem volna, hogy történjenek. ... Egy könyv, legyen bármilyen szomorú is, nem tud olyan szomorú lenni, mint az élet." (A harmadik hazugság. 337-338. o.)

"Több füzetet is teleírtam. Ott vannak bebugyolálva a régi kabátomba. Ha majd megtanultam a maguk nyelvén írni, lefordítom és megmutatom maguknak. ... Kitalált dolgok. Történetek, melyek nem igazak, de azok is lehetnének. " (403)

A könyv gyorsan elolvasható, mégis maradandó élményt nyújt. Kitörölhetetlen az agyból, akár egy Franz Kafka regény.

Kristof Ágota

Sebastian Faulks: Madárdal

 

Na végre!

Hosszú idő után végre olyan írás került a kezembe, amelyet én, aki sokat olvasok, laktatónak és egyúttal finom falatnak, vagyis igazi irodalomnak nevezhetek. A Madárdal című angol regényről van szó, melyet úgy hirdetnek: egy nagy szerelem és egy nagy háború története.

EURÓPA KÖNYVKIADÓ. BUDAPEST. 2014. Fordította: Gy. Horváth László

Faulks jól érti az írás mesterségét,  ismeri a szakma minden csínját-bínját. Olyan alkotó, aki munka közben mély empátiával tekint az olvasóra, miközben a figyelmét lekötni igyekszik.  A stílusa remek. A leíró részek cseppet sem unalmasak, a jellemzések - még a legelnagyoltabbak is -  találóak, kontúrosak, skicc szerűek. Tetszett a regény szerkesztésmódja, az időben való lépegetés sem zavart, sőt feszültséget teremtett. Remek arányérzékkel találta meg az egyensúlyt a cselekmény vezetése során, nem éreztem bőbeszédűnek, vagy szűkszavúnak. Külön hálás voltam azért, hogy nem írta le részletesen a fegyvereket. Igazi mesemondóként vezeti az olvasót olyan csúcspontokra, mint például a szerelmi jelenetek, vagy a német aknarobbantás miatt a föld alatt rekedt Wraysford és Firebrace túlélésért vívott több napos küzdelme.

Az első világháború felzaklató, horrorba hajló leírása (gáztámadás, alagútásás, fagyoskodás, tetvek), a katonák szenvedése, lélekromboló hatásának ábrázolása belőlem mély együttérzést váltott  ki. A pillanat, amikor Wraysford kiszabadulva a föld alól, a bombatölcsérben egy német zsidó katonától értesül a háború végéről, felejthetetlen, katarktikus.

(Mindig sajnáltam a lövészárkokban harcoló katonákat és jó, hogy elavult ez a fajta hadviselés. Ugyanakkor nem hiszem azt, hogy a jövő hadviselése kevesebb szenvedést és lelki torzulást okoz majd. Alagutak ásásáról, mint harci eszközről, a föld alatti hadviselésről, meg eleve  nem is hallottam az első világháború kapcsán.) 

Sok szerző agyoncsapja a történetét, kurtán-furcsán oldja meg a végét. (Valószínűleg elfáradnak a végére.) Nem így Faulks. Ő ügyesen varrja el a szálakat, amint egymás után oldja fel a rejtélyeket. És katarzist nyújt az utolsó, a szülési jelenettel. Ennyiből is látszik, hogy  a szerzőnek az érzelmekre sikerült mély hatást gyakorolnia. Én ezt a jó értelemben vett felkavaró hatást kedvelem az irodalomban, és talán mások is. Ez lehet a regény sikerének titka.

Néhány apró kritikai megjegyzést is teszek, de ezzel nem kívánom csökkenteni a lelkes és rajongó dicséretet. Bár azt írtam fentebb, találóak a jellemzései, finomítanám egy kicsit ezt a véleményemet. Faulks férfi, és mit minden férfit, nagyon érdekli a női lélek. Véleményem szerint, aki, ugye, nőből vagyok, a nők jellemzése minden erőfeszítése ellenére kevéssé sikerült. (Skicc szerűséggel jellemeztem ezt a stílust, a divattervezők, vagy képregények kontúr kiemelő rajzaihoz hasonlóan.) Valójában főhősnek is olyan szereplőt választott, akit egyszerű jellemezni. Rokonai nincsenek, magányos lélek. Furcsán iszonyodik a madaraktól.  Ezért nem is értem teljesen a regény címét: Madárdal. Igaz, madarak szinte minden fejezetben előfordulnak, de csupán háttérben, a környezet leírásakor. 

A fordítás szép nyelvezetű, hajlékony, épp ezért, mint homokszem a csokitortában, zavaróak magyartalanságai. (pl. okkupáció megszállás helyett, emberi kontaktus emberi kapcsolat helyett, alantos (?) tiszt alacsonyabb rangú tiszt helyett, kanális csatorna helyett, kreton (?) szövet karton szövet helyett, kellőleg kellően helyett. Az "elültettem egy magvat", ahelyett, hogy "elültettem egy magot", vagy a "harcra teremtek" ahelyett, hogy "harcra termettek"  engem kizökkentettek  a műélvezetből, az agyam fennakadt rajtuk. Ugyancsak megzavartak az olyan furcsa mondatok, mint:  a bor "száraz, csersavas, nem vacak, de sűrű és unalmas", vagy "a nyelvhalfilék túlságosan finomak voltak, hogy érezze az ízüket" stb.

Mit számít azonban, ha egy egyébként gyönyörű festményen egyik-másik szereplő sután tartja a fejét, vagy a kezét? Vagy mondjuk egy falevél árnyéka hibádzik.

Az összkép harmonikus, a festmény remekmű.