Sebastian Faulks: Madárdal

 

Na végre!

Hosszú idő után végre olyan írás került a kezembe, amelyet én, aki sokat olvasok, laktatónak és egyúttal finom falatnak, vagyis igazi irodalomnak nevezhetek. A Madárdal című angol regényről van szó, melyet úgy hirdetnek: egy nagy szerelem és egy nagy háború története.

EURÓPA KÖNYVKIADÓ. BUDAPEST. 2014. Fordította: Gy. Horváth László

Faulks jól érti az írás mesterségét,  ismeri a szakma minden csínját-bínját. Olyan alkotó, aki munka közben mély empátiával tekint az olvasóra, miközben a figyelmét lekötni igyekszik.  A stílusa remek. A leíró részek cseppet sem unalmasak, a jellemzések - még a legelnagyoltabbak is -  találóak, kontúrosak, skicc szerűek. Tetszett a regény szerkesztésmódja, az időben való lépegetés sem zavart, sőt feszültséget teremtett. Remek arányérzékkel találta meg az egyensúlyt a cselekmény vezetése során, nem éreztem bőbeszédűnek, vagy szűkszavúnak. Külön hálás voltam azért, hogy nem írta le részletesen a fegyvereket. Igazi mesemondóként vezeti az olvasót olyan csúcspontokra, mint például a szerelmi jelenetek, vagy a német aknarobbantás miatt a föld alatt rekedt Wraysford és Firebrace túlélésért vívott több napos küzdelme.

Az első világháború felzaklató, horrorba hajló leírása (gáztámadás, alagútásás, fagyoskodás, tetvek), a katonák szenvedése, lélekromboló hatásának ábrázolása belőlem mély együttérzést váltott  ki. A pillanat, amikor Wraysford kiszabadulva a föld alól, a bombatölcsérben egy német zsidó katonától értesül a háború végéről, felejthetetlen, katarktikus.

(Mindig sajnáltam a lövészárkokban harcoló katonákat és jó, hogy elavult ez a fajta hadviselés. Ugyanakkor nem hiszem azt, hogy a jövő hadviselése kevesebb szenvedést és lelki torzulást okoz majd. Alagutak ásásáról, mint harci eszközről, a föld alatti hadviselésről, meg eleve  nem is hallottam az első világháború kapcsán.) 

Sok szerző agyoncsapja a történetét, kurtán-furcsán oldja meg a végét. (Valószínűleg elfáradnak a végére.) Nem így Faulks. Ő ügyesen varrja el a szálakat, amint egymás után oldja fel a rejtélyeket. És katarzist nyújt az utolsó, a szülési jelenettel. Ennyiből is látszik, hogy  a szerzőnek az érzelmekre sikerült mély hatást gyakorolnia. Én ezt a jó értelemben vett felkavaró hatást kedvelem az irodalomban, és talán mások is. Ez lehet a regény sikerének titka.

Néhány apró kritikai megjegyzést is teszek, de ezzel nem kívánom csökkenteni a lelkes és rajongó dicséretet. Bár azt írtam fentebb, találóak a jellemzései, finomítanám egy kicsit ezt a véleményemet. Faulks férfi, és mit minden férfit, nagyon érdekli a női lélek. Véleményem szerint, aki, ugye, nőből vagyok, a nők jellemzése minden erőfeszítése ellenére kevéssé sikerült. (Skicc szerűséggel jellemeztem ezt a stílust, a divattervezők, vagy képregények kontúr kiemelő rajzaihoz hasonlóan.) Valójában főhősnek is olyan szereplőt választott, akit egyszerű jellemezni. Rokonai nincsenek, magányos lélek. Furcsán iszonyodik a madaraktól.  Ezért nem is értem teljesen a regény címét: Madárdal. Igaz, madarak szinte minden fejezetben előfordulnak, de csupán háttérben, a környezet leírásakor. 

A fordítás szép nyelvezetű, hajlékony, épp ezért, mint homokszem a csokitortában, zavaróak magyartalanságai. (pl. okkupáció megszállás helyett, emberi kontaktus emberi kapcsolat helyett, alantos (?) tiszt alacsonyabb rangú tiszt helyett, kanális csatorna helyett, kreton (?) szövet karton szövet helyett, kellőleg kellően helyett. Az "elültettem egy magvat", ahelyett, hogy "elültettem egy magot", vagy a "harcra teremtek" ahelyett, hogy "harcra termettek"  engem kizökkentettek  a műélvezetből, az agyam fennakadt rajtuk. Ugyancsak megzavartak az olyan furcsa mondatok, mint:  a bor "száraz, csersavas, nem vacak, de sűrű és unalmas", vagy "a nyelvhalfilék túlságosan finomak voltak, hogy érezze az ízüket" stb.

Mit számít azonban, ha egy egyébként gyönyörű festményen egyik-másik szereplő sután tartja a fejét, vagy a kezét? Vagy mondjuk egy falevél árnyéka hibádzik.

Az összkép harmonikus, a festmény remekmű.