A pincekulcs

Nem nagy ügy egy pincekulcs, de ha elvész, akkor igen. 

Megígértem valakinek, hogy kölcsönadok egy bőröndöt. Jelezte is az illető, hogy elindult hozzám, amikor rádöbbentem, hogy üres a kampó, ahol a pince kulcsát tartom. 

Mintha vizsga helyzetben lennék, egy perc alatt kiürült az agyam, sehogy sem tudtam felidézni, hogy mikor láttam a kulcsot utoljára. Csak bámultam az előszobában az üres üvegeket, az eperszedő kosarat, amik régóta várták,  hogy lekerüljenek a pincébe.

Az illető csalódottan távozott, hitte is meg nem is, hogy nem szándékosan tettem bolonddá.

Elérkezett a hétvége, a gyönyörű kis unokám hetedik születésnapja. Az eperszedő kosarat kineveztem piknik kosárnak, és mentem köszönteni a csöppséget. Gyönyörű idő volt a kertben, a szúnyogok is megkíméltek minket, így napszálltáig együtt maradtunk.

Este, amikor kipakoltam a kosarat és fejre állítottam, hogy kirázzam belőle a száraz leveleket, morzsákat, valami halkan megzizzent. A bélésnek belerakott papír alatt lapult a pincekulcs.

Most már összeraktam a történetet. Három hete, a "Szedd magad" eper program előtt raktam tiszta papírt a kosárba, és ekkor takartam el szemem elől a kosár vesszői közt lapuló vasat. Aztán rászedtem a nyolc kiló epret, azt levittem vidékre, az üres kosarat felhoztam, piknikeztem, vagyis három héten keresztül hurcoltam a kulcsot jobbra-balra, miközben az végig el volt veszve.

Néha a tárgyak megviccelnek minket...

Váratlan fordulat a fülemüle-rozsdafarkú háborúban

A Körös-parti nyaraló teraszán, közvetlenül a lámpabúra mellett évek óta fészkelnek rozsdafarkúak. Hogyne fészkelnének, amikor lakályos dobozkát szerelt fel számukra az ősz férfi, aki örömét lelte az apró szárnyasok megfigyelésében. Nemcsak gyönyörködött bennük, de a maga módján "besegített" a fiókák etetésébe is. Nem átallott csontit vásárolni a helyi horgászboltban, csakhogy minél erősebb fiókák tudjanak szárnyra kapni június elején.

Az idei év is úgy indult, hogy új odúkat szerelt fel a kert fáira, kipucolta a régi odúkból az avas fészekanyagot. El is foglalták őket szép sorban verebek, seregélyek és légykapók, a terasz lámpabúrája mellé az idén is rozsdafarkúak költöztek. Voltak olyan madárkák, akik saját fészket építettek maguknak. Így tett a part menti tüskés bokorban egy nádi poszáta pár, a pince falára futó borostyánban pedig többszöri nekifutás után fülemüle pár telepedett meg.

Annak rendje s módja szerint halk, követelőző csivogással telt meg a kert, az első költés fiókáinak hangjaival. A "gazdi" élvezettel figyelte a szülőpárok iparkodását, ahogy fáradhatatlanul hordják az eleséget a telhetetlen torkocskákba. Boldog gyengédség járta át a szívét, amikor óvatosan felnyújtott tükrével belesett a fészkekbe.

Egy nap azonban a békés idillben zavar támadt. A terasz rozsdafarkúinak szorgos munkálkodását megakasztotta a pince mellett fészkelő fülemüle pár hímje. Ott repdesett a rozsdafarkú fészek előtt, akadályozva a szülőket az etetésben. Az ősz férfi aggodalommal eltelve törte a fejét, mit is tegyen. Mi lesz a négy fiókával? A reggel és este kihelyezett csonti élelmiszer bőséget biztosított volna a  rozsdafarkú csemeték számára, de mit ér a bőség, ha egy idegen és nagyobb testű madár akadályozza az etetést?

Két napon át tartott a harc. Az ősz madárbarát végképp elkeseredett. Hát nincs béke a kedves kis énekesek között? Ők is háborúznak, akár az emberek? Hát micsoda világ ez?

A negyedik napon váratlan felfedezést tett. Látta, amint a fülemüle odaszáll a rozsdafarkú fészek mellé szerelt kicsiny rúdra, majd a csőrében tartott apró kukacot beleteszi egy kitátott torokba. Ezalatt a  rozsdafarkú szülők, szájukban eleséggel, a terasz korlátján  vártak a sorukra. Amikor a fülemüle odébb állt, ők is odaadhatták a fiókáknak, amit hoztak.

A fülemüle ezalatt egy újabb kukaccal beszállt a borostyánba, hogy a fészken ülő párját is megetesse.

Az ősz férfi elgondolkodott a fejlemények ilyetén alakulásán.  Fejét csóválva, hitetlenkedve mosolygott, Hogyne hallott volna a fészekparazita kakukkról, aki más madárral nevelteti fel ivadékát. Olyat is hallott már, hogy árván maradt fiókákat más, például ember nevelt fel. De olyat, hogy azért harcoljanak egymással élőlények, hogy a más gyerekét etethessék, még soha. 

Le kellett volna fényképeznem, morfondírozott magában. Mert ezt tuti, hogy senki sem fogja elhinni nekem!

https://www.orszagalbum.hu/fulemule-es-rozsdafarku-egy-agon-6-kep_p_90606

Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint - Könyvkritika

A pisztolygolyó – függetlenül attól, hogy Péterfy regényhősének milyen tervei voltak a golyóról készült fotóval, jóval régebben elindult, évekkel korábban, évtizedekkel, évszázadokkal korábban, mielőtt Puskin medencecsontjába fúródott volna. Akkor, amikor kialakult a párbajozás szokása. Akkor, amikor egy férfi nem gondolkodhatott másként, csak és kizárólag úgy, ahogy a környezete elvárta tőle. Be sem sorozták, a haza sem hívta, hogy védje meg. Önként döntött úgy, hogy a golyó elé áll, a szabad akaratát követve. A pisztolygolyó tehát Péterfy regényében csak apropó, egy értelmiségi döntés szimbóluma.

A regény történelmen áthúzódó ívet húz három nemzedék feje fölött. A regényt olvasva Marquez: 100 év magány című regénye sejlett fel itt-ott,  Péterfy is majd száz évet (1920-2016) tekint át, a helyszín, Herkulesvár éppúgy fiktív helyszín, mint Macondo, és éppen úgy egy család hanyatlásának lehetünk szemtanúi.  Szabad akaratukat követve a társadalmi elvárások, a korszellem és a lehetőségek között egyensúlyozva hozzák meg döntéseiket. A lelki folyamatok ingoványos talaján járva az író természetesen a saját lelki folyamataiból merít, hiszen nem gondolhatjuk komolyan, hogy akár a legjobb barátunk is minden lelki rezdülésünkkel tisztában legyen. Összerakja  a szereplők múltját, ahogy a gondolataikat és a köztük zajló párbeszédeket is kitalálja. Mozaikokat összerakni lehet, és ehhez kell az írói bravúr, a szakmai tudás, ami vitathatatlan.

Tipikusnak és rendkívülinek ábrázolt alakjai egy változó világban csetlenek-botlanak, vagy éppen lehorgonyozzák magukat, hogy el ne sodródjanak. Ilyen horgony az antik kultúrához, egy nő imádatához, vagy az ősmagyar tradícióhoz való ragaszkodás, miközben  Herkulesvár épül, romlik, kivirul és pusztul. A külvilág egy árok két partja, egyik felén a vidéki tanulatlanság, másikon a városi műveltség, a horgonykötél egy gondolkodásmód, egy értékrend, egy életforma, vagy egy erőszakos gondolat. 

 Péter, a filológus, a legalaposabban kidolgozott szereplő. Gyűlöli az új világrendet, benne semmi értéket nem képes felfedezni. A külvilág számára fizikailag is visszataszító. „…ahol…akik elvtársnak szólítják egymást, és a törleszkedéstől és a félelemtől mindenki elhízott, és büdöset verejtékezik.” (174.o.) Egyetlen vágya, hogy valamiképpen megőrizze a polgári lét maradványait. Úgy gondolja, ennek legalkalmasabb módja, ha lányának, Olgának tart hosszú előadásokat.  A polgári eszme, mint megtartó erő nem vértezi fel a lányt,  az életben tehetetlenül sodródó alkoholista lesz. 

Péter az unokájával is sokat foglalkozik. „Hosszú, prófétai dörgedelmekben ábrázolta Kristófnak, mivé változott a világ. Az emberek vaddisznókká változtak, csak rájuk kell nézni, bármerre mész az utcán, nem emberek jönnek szembe, hanem vaddisznók. Az emberek ebben a rendszerben antropológiailag is átalakultak,  a nyakuk meg a fejük kezd el hízni, nem a hasuk meg a hátuk, az úgynevezett szocialista ember leginkább egy hatalmas hájas fejből áll, amelyből ostoba, gonosz, apró szempár csillog elő, épp mint a vaddisznóknál.  A másik, rendszerhez igazodott testrész az orr. Mivel egész életükben rejtőzködnek, rettegnek, és csak rövid, agresszív támadások erejéig törnek elő a kukoricásból, ahol az életük idejének nagy részét csámcsogással és turkálással töltik, a látásuk egészen visszafejlődött és nem alkalmas többé arra,  hogy nagy messzeségbe, tágas tájba lásson bele, összefüggéseket lásson meg, távoli igazságokra tekintsen rá. Mivel túlélésük azon múlik, milyen gyorsan tudják ki szagolni és megtalálni a táplálékot, a létezésük mindenestül az orruk függvénye: és ahhoz, hogy legyen idejük megenni, amit kiszagoltak, tudniuk kell mennyire van még az ellenség, hogy milyen gyorsan zabáljanak. Ezért nőnek ezek az otromba, szőrös, zsíros, húsos ormányok ezekre az elhájasodott nyakakra és pofákra. Na, és aztán a nyelv, mely elvesztette gazdagságát és sokrétűségét a röfögésre egyszerűsödött, röf és röf röf, esetleg röf röf röf, ennyit tudnak, de inkább ezt se mondják, mert nincs még ennyi mondandójuk sem, ha degeszre zabálták magukat, csak fújtatnak egyet az ormányukon .” (201.o.)

Az érzékletes leírásból kitűnik, hogy a derék filológus az antik irodalomból  igen kevéssé ismerhette meg az erdei ökoszisztémát. A vaddisznók nem laknak kukoricásban, az erdei állatközösség legintelligensebb tagjai. Szemük nem gonoszabb az őzike, vagy egy lepke szeménél, és orruk nem otrombább az egérénél, szaglásuk pedig finomabb, mint a kutyáké. Szemükre vetni, hogy röfögnek, egy értelmes embertől nem túl okos húzás. Egészében a hájfejű, röfögő „szocialista ember” leírása csak annyira stimmel, mint egy gyermekrajz. De hát Péter bevallott célja, hogy Kristófban, az unokájában növelje a gőgöt és a megvetést embertársai iránt és erre a célra a tanítás megfelel.

Péter a halála előtti napon eladónőkkel kiabál, mintha tehetnének arról, hogy a közért nem forgalmaz kecskesajtot:  „Ostoba prolik, igenis létezik kecskesajt!”  (213. o.)

Péter nincs jó véleménnyel a kereszténységről sem: „A kereszténység legfőbb szenvedélye utálkozni az emberi bűnök felett, és a gyermeki ártatlanság álcája mögött is megpillantani a kéjre sóvárgó testet, és a gonosztettre sóvárgó ösztönöket. Az egyház teste szinte önként kínálkozik fel arra, hogy ezt a bűnpotenciált valóságossá tegye. A művészetet a keresztény vallás szükségképpen perverzzé teszi, hiszen központi motívuma egy vérző, megkínzott hulla. Nem titkolhatja a festő, milyen élvezetet lel a szadizmus ábrázolásában, milyen bűnös élvezettel merül el a hullagyalázásban: a keresztény művészet a kannibalizmus és a hullaszex szublimációja. Ez a kikényszerített perverzió, amelybe a művészek bele kényszerültek megtanította őket megvetni és meggyűlölni az embert…”  (203.o.)

Péter jogos felháborodásában a városi polgár gőgjével  jellemzi Áront, unokája nevelőapját: „… egy szaros, frusztrált paraszt.” (197.o.)

Áron a regényben disszonáns figura, aki a pogány, magyar kultúra eszelős megszállottjává válik és nem akarja, hogy Kristóf „lépcsőházi nejlongyerek legyen.” (196.o.) Kristóf édesanyja, Olga jóváhagyásával bántalmazza nevelt fiát. „Viselkedésében nemcsak a mostohagyerek iránti megvetés tükröződött, hanem a falusi gyerek mohó öröme is amiatt, hogy végre visszaadhatja a világnak azt a tartozást, amit gyermekkori megaláztatásaiban felhalmozott. Rituálisan és kötelezően alázta meg a fiatalabbat az idősebb természet adta előjogán (190. o.) Áron valójában Kristóf szeretetéért küzd ily módon, de ezt a küzdelmet képtelen máshogy vívni, mint a gyűlölet és harag eszközeivel. (206.o.)

Áron  nem szíveli és végül ki is vágja a cédrust, mert az haszontalan és árnyékot vet a gyümölcsfáira. Szinte érthetetlen számomra ez a dichotómia: cédrus vs. gyümölcsfák. Értem én, a cédrus a kifinomultság akar lenni, az önmagáért való szépség. A gyümölcsfa nyilván ennek az ellentéte. Úgy látszik, Herkulesváron a vegetációnak is muszáj megosztottnak lennie.

Kristóf, a bántalmazott fiú hamarosan kialakítja a világhoz való hozzáállását nagyapja útmutatásnak megfelelően:

„Az emberek többsége rossz.” „Ezzel mindig számolni kell. Csak egészen kivételes helyzetekben, egészen kivételes társadalmakban kerülnek többségbe rövid ideig a jók. De az emberi világ Kristóf, alapvetően reménytelen. Ezért nem is érdemes részt venni benne, vissza kell húzódni a jó és a szépség falai mögé, a tudományba és a művészetbe. Sajnos a szerelem nem ad menekvést, még ha ideig-óráig úgy is érzi az ember.” (172.o.)  „Az erőszaknak mindenki gyerekként esik áldozatul: pontosabban az erőszak mindenkit gyerekké tesz, aki elszenvedi.” (179.o.)

A védtelen, bántalmazott gyerek rájön, „… a világ léte értelmetlen, és megérett a pusztulásra. Nincs szeretet, nincs tisztelet, nincs hűség és nincs isten.” (194. o.)

Karl, a rút külsejű orvos, Kristóf barátja nyugaton járva rácsodálkozik az emberek otthonitól eltérő viselkedésére. Nem bámulják meg, udvariasan elfogadják másságát. Így ír magáról:

 „Megszoktam ezt a helyzetet, mint Kelet-Európa annyi más trampliságát és bárdolatlanságát és az egész társadalmat átjáró, eredendő neveletlenséget. Öngyűlöletem ez a világ táplálta, és ez a világ tette lehetővé, hogy Olga lehessen a legfontosabb dolog az életemben. Ha egészen pontosan meg kellene neveznem, inkább azt mondom, hálás voltam Kelet-Európának, amiért megteremtette ezt a helyzetet. A hibáiból és a torzból, a romlottból és a gonoszból, a trampliból és a barbárból így sarjadt ez a szerelem, mint halálból a főnix.” (248.o.)

A regény 358. oldalán egy vörös csillagot hegesztenek le ujjongó munkások, egy laktanya kapujáról. Karl apja lefotózza a jelenetet, amivel bekerül egy újságba. A lapnak nyilatkozva elmondhatta, hogy „milyen mulatságos, ahogy egy társadalmi osztály arcul köpi önmagát.”

Egy másik szerepló imígyen foglalja össze sommásan az elmúlt korszak bűneit:  „A kommunisták egyetlenegy dolgot csináltak meg alaposan: megtanították a magyarokat lopni. Tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amihez tényleg értettek: elvenni a másét. A nácik megtanították őket gyűlölni: ők meg ebben voltak jók. Most szökött szárba a vetés: kikelt a gyűlölködő tolvajok sárkányfogveteménye." (404. o.)

Ezen a ponton, meg kell jegyeznem, hogy kommunizmus eszméjét lehet gyűlölni, és lehet gyűlölni a kommunistákat is. De a kommunizmus és a szocializmus is - sokan összekeverik a kettőt, még azok is akik benne éltek - nem a borsod-borzasztói faluvégről kiindulva rengette meg a világot, hanem az értelmiség szabadította rá a világra: Marx Károly jómódú polgárcsaládban nőtt fel, Friedrich Engels apja textilgyáros volt, Lukács György bankár gyerekből lett kommunista filozófus. Ja, hogy nem vált be? Kínában bevált. Ja, hogy egy pár millióan belepusztultak? Ugyan már! Úgyis túl vagyunk népesedve!

Péterfy Gergely ebben a regényben felmutatja, mit is jelent polgárnak lenni. Polgár az, aki megengedheti magának a műveltség, a tudás luxusát és az ezzel járó sajátos életmódot. Polgár az, aki gyűlöli a műveletlenséget, amelyet előállított és fenntart. A bemutatott  felsőbbrendű polgári lét csődje, sértettsége és csalódottsága, az értelmiség fájdalma olyan zsákutca, melyből kijutni minden erőt meghaladóan lehetetlen, Egy valaha meghatározó társadalmi réteg, a polgárság a szemünk láttára tűnik el nyom nélkül,  szemernyit sem átörökítve a hajdanvolt, fennkölt erkölcsiségéből. Kristóf, az unoka sem kapja meg nagyapjától azt a bizonyos "belső iránytűt", gátlástalanul korrumpálja az adóhivatal nyomozóit.

A regény elolvasása után elgondolkodtam azon, hogy vajon ki lehet az író kedvence a sok furcsán negatív, szimbolikus szereplő között? Péter, a polgár? Vagy talán Karl, a rút és túlérzékeny orvos, a történet mesélője? További tűnődésre adhat okot a tépelődés, hogy vajon a  társadalom mely rétegét kívánta megszólítani művével az író? Kiknek mondja széttárt kezekkel: 

- Ez van, gyerekek, nincs mit tenni! 

Az ügyeskedő vállalkozóknak mondja, a szocialista embertípus vaddisznóinak, a frusztrált parasztoknak, a kéjre vágyó keresztényeknek, az ócska proliknak, a neveletlen kelet-európaiaknak, esetleg a tolvaj és gyűlölködő sárkányfogveteménynek? Vagy a szabad akaratából elvarázsolt kastélyba költözött értelmiségnek?

 

 

Levél Ferber Katalinnak

Az alábbi bejegyzések a Facebook Fele-Más oldalán zajlottak 2021.05.23-án:

Ferber Katalin:

"Sokáig nem akartam megszólalni, pedig én is (e)migráns vagyok. Kezd azonban ez a kreált "ügy" (Karikó Katalin) olyan fordulatokat, hajtűkanyarokat venni, ami erkölcsileg számomra teljességgel elfogadhatatlan.

Én 1993 márciusában egy munkaszerződéssel mentem el Japánba. Tudtam, de nem mondtam, hogy nekem már semmiféle lehetőségem akkor nem maradt Magyarországon. 41 éves voltam. Éveken keresztül azért tanultam, viseltem el a számomra nehezen elviselhető ottani környezetet, hogy egyszer majd mindezt visszavigyem Magyarországra. Baráti, kiterjedt ismeretségi köreimet gondosan ápoltam (nem kis pénzért az internet korszak előtt), évente 40 újévi különleges japán naptárat küldtem, két választ kaptam rá.

17 év alatt négy alkalommal hívtak meg Magyarországra előadást tartani. Egyetlen alkalommal fizettek ezért, amin nagyon meglepődtem. Nocsak, gondoltam, fejlődünk? Minden, nekem fontos dologról írt könyvemet magyarul írtam. A kiadók többsége (nem mindegyik!) cudarul bánt nemcsak a honoráriummal, de a könyveimmel is. Aki nincs otthon, az nincs, vontam le a következtetést. Természetesen amint megszüntem érdekes (virágzó kaktuszhoz hasonlatos) lény lenni, aki Japánban van, megszünt az addigi helyi, alkalmi érdeklődés is a tudásom iránt. Felajánlottam hogy díjazás nélkül tanítok otthon. Sunyi, kártékony szándékot feltételezett minden intézmény, ahol ezt felajánlottam. A tudásomat haza akartam vinni, mert nekem a diákok voltak a legfontosabbak. Ez sem sikerült.

Már egy évtizede Berlinben élek. Ez sem változtatott semmit azon, hogy aki nincs OTT az nincs, hacsak nem új címeres magyar zászlót hord és nincs jóban a "mértékadó" körök valamelyikével. Sok évvel ezelőtt, amikor épp elviselhetetlennek tartottam hogy egy olyan társadalomban élek, ahol sohasem fogjuk (a nyelvtudásom ellenére) érteni egymást, felmerült hogy hazaköltözöm. Egy akkori ismerősöm ekkor csaknem fenyegetően rámszólt: Ne gyere vissza! Az a teljes kudarcod lesz. Akkor gyanús lesz a korábbi ottani tevékenységed, életed.Azt feltételezik majd, hogy azért jössz haza, mert ott (is) megbuktál, vagyis elbuktál. Ekkor értettem meg, hogy teljesen felesleges illúzióval kell leszámolnom, ami az én egyoldalú elkötelezettségem kultúrám, szocializációm iránt. Hovatartozás. Ugye milyen szép nyelvünk van? Én azonban már nem tartozom, (és nem is követelek) nullszaldós állapotban leledzünk én és Magyarország. Nincs visszaút. Az gyanús. Az is gyanús. A siker is az. Az elkötelezettség is az, hacsak nem a regnáló hatalom szolgálatába szegődik. Világhír? Piha. Teljesítményalapú elismerés? Ugyan már! Mindig kell hogy valami, valaki legyen mindezek hátterében, ami hamissá teszi a sikert, az eredményességet, a világhírt. Vajon miért? Mert magunkból indulunk ki, mi otthon maradók Azt feltételezzük, amit mi magunk követtünk el, vagy épp hangtalanul asszisztáltunk hozzá. Azt a zubbonyt húzzuk rá másokra melyet mi hordunk. Így (talán) könnyebb az otthon maradóknak. Ne feledjük: nullszaldó. Nem tartozunk, mint ahogy nem is követelünk. Soha senkitől semmit. Ha jól sejtem elég sokan vagyunk."

"Kedves Katalin! Ha jól értem szavaidat, azt sérelmezed, hogy idehaza mostohagyereknek tekintenek, nem kapod meg azt, amit a legjobban szeretnél, a tudásod elismerését és a lehetőséget, hogy taníthass. Talán az lehet az itthoniak furcsa hozzáállása mögött, hogy a magyar kultúra egyik jellemzője a tékozlásra, a herdálásra való hajlam. Gondold csak el: más nemzetek ötszáz éves épületeket is felújítanak, megbecsülnek, legyen az akár nádtetős, nálunk lebontanak mindent és újat építenek. A rendszerváltáskor prosperáló magyar vállalatokat kótyavetyéltek el, remek szakemberek tudása veszett el. Ez csak apróság, de mindennel ez van. Az állandó kulturális és gazdasági deficit hozzátartozik az életünkhöz. Nekünk mások az értékfogalmunk. Állandó tarra vágás, anyagi és szellemi elszegényedés, aztán óriási erőbedobással építkezés a semmiből. Aztán meg nem tetszik, ami felépült. És hát sajnos a vezetőinkkel sincsen szerencsénk.Kaparnak, mint a tyúkok és nem látnak tovább az orruknál. Kaparnak,  tovább az orruknál."  Tóth Gyöngyi (alias Georgia Kecskés):

"Állandó tarra vágás, anyagi és szellemi elszegényedés, aztán óriási erőbedobással építkezés a semmiből."

A magyar történelem tűpontos megfogalmazása egy mondatban. Benke Brigi

👫 👭 👬 👫 👯👭👬👫 👭 👬 👫 👯👭👬👫 👭 👬 👫 👯👭👬👫 👭 👬 👫 👯👭👬👫 👭 👬 👫 

Vízben sült tojás

Sokat gondolkoztam azon, mi lehet a magyarázata annak, hogy Magyarországon 1989 óta  a szakácskönyvek kiadása a legjobb üzlet, elszaporodtak a főzőműsorok, főző csatornák,  és az internetes receptoldalak látogatottsága óriási. Fel is állítottam egy elméletet a magam számára, melynek taglalásától  - egyenlőre - megkíméllek, kedves és éhes Olvasó! 

Inkább felpattanok a robogó expresszre és - ha még nem késő - előállok egy saját recepttel!

Ez pedig nem más, mint az Óbudai Vízben Sült Tojás! Röviden Ó.V.S.T.! 

WOW!😀

Hozzávalók:

1 db mélyebb teflon edény

2 db tojás

2-3 dl víz

Elkészítés módja:

Öntsd a vizet a teflon edénybe, úgy, hogy az alját  ujjnyi magasságban ellepje.

Forrald fel a vizet. Amikor forr, üss bele 2 tojást. A víz újraforrásától számítva 1-2 perc múlva (attól függően, hogy milyen lágyan szereted a tojás sárgáját) a vizet öntsd le a tojásoktól. Nálam egy kicsit odatapad az edényhez a tojás, így nem szánkózik ki az edényből, megvárja szépen, amíg a vizet leöntöm róla. De ha biztosra akarsz menni, egy kiszedővel nyúlj alá és csúsztasd a tányérodra. Ízesítheted sóval, pár csepp szója szósszal, vagy olíva olajjal.

Igazad van, a receptem átmenet a buggyantott tojás és a tükörtojás között, de egyik sem. Vagyis új recept! Azok számára előnyös, akik nem szeretik a lágy tojást hámozni és akik zsír szag mentesen szeretnének étkezni.

Hajrá! Süsd meg vízben!

🐔🍳🍴🐔🍳🍴🐔🍳🍴🐔🍳🍴