Borízű Hang és Kajdi Csaba. Befolyásolók virágkora.

Lógok a neten.  

Tényleg lógok, sötét kis szobámban ülve, órákon át, á telefonom tenyérnyi képernyőjén át kukucskálva a színes külvilágra. Vágyom a híreket: milyen a világ, mi történik a világban. Együltő helyemben erőt fejtek ki., szellemi energiáim pörögnek módfelett, hisz, nem nézek én meg minden szemetet, szigorú kontroll alatt tartom a felbukkanó tartalmakat. A kis képkocka megjelenése elárulja, hogy mit várhatok a mögötte lapuló tartalomtól. Amit én nézek, az igényes, színvonalas, magvas. Elegáns húzással átugrom a hirdetéseket, reklámokat, - csupán kevéssé tekintem információnak ezeket a talmi, haszonszerzésből felrakott tartalmakat - Válogathatok, sőt dúskálhatok a kínálatban. Vagy inkább fuldoklom, kétségbe esve kapaszkodom a megbízhatónak tartott oldalakba, miközben biztatom magam, ezen nem fogok pofára esni, csalódottan továbblépni. A kommentek megbízhatóak, kétségek esetén rájuk hagyatkozom, érdemes-e egyáltalán elolvasnom a cikket. A net megdicsér szorgalmamért, „lelkes rajongó” titulust ajándékoz nekem. Pedig nem szorgalom ez, csupán szabadság, amivel az ízlésemhez igazítom a netet, hogy minél kényelmesebben lóghassak rajta.

Lógok a neten.

Órákon át, mert megtehetem, és mert kellemesen lubickolok a méretemre szabott tartalmakban, a kiskirály sem élhet jobban. Néha pedig – talán el sem hiszitek – gyöngyszemet találok. Nyomába eredek a tumultusban valakinek, aki érdekel. Érdekel annak ellenére, hogy távolabb nem is állhatna tőlem az ő világa, vagy talán éppen ezért. Kajdi Csaba sziporkázik, kacag, nyüzsög, jön-megy, naponta kiteszi az arcát a közszemlének a Facebook „történetek” rovatában. Forgószél gyanánt száguld át a karácsonyi Párizson, kiállításokra visz magával, barokk templomokat nézünk meg sietve, lakást, autót vásárolunk vele. Mutatja családját, mutatja, hogy kell osztrigát enni, Nizzát a repülőgép ablakából, és a sivatagi homokon való szánkózást. Látom, ahogy rázúdítja a szeretetét anyukájára, barátjára, kis kutyájára. Tőle nem bántó a reklám, holott  vérbeli kereskedő, rá akar beszélni parfümökre, porszívókra, okos edényekre, vagy a róla szóló könyv és póló megvásárlására. Nem zavar felületessége, sznobizmusa, hogy megengedi magának a butaság álarcát. Csaba kedves fickó. Tudom, hogy módos, hogy üzletember, hogy alkalmazottak serege dolgozik mögötte, mégis elfogadom, mert naponta elszórakoztat, megnevettet, elkápráztat, szeretem, ahogy a haját borzolja és minden nap másik napszemüveget vesz fel.

Lógok a neten.

És néha gyöngyszemet találok. A podcastok között fedeztem fel a „Borízű hang a lelátón” című beszélgetés sorozatot, melyet lassan egy éve követek. Hetente egyszer egy órán át három, világot látott okostojás beszélget egymással. Nyitottságuk, kíváncsiságuk, műveltségük elbűvöll. Persze a „művelt” jelzőt egészen máshogyan kell értelmezni az ő világukban, mint az enyémben, lévén fiatalabbak nálam. Nem beszélnek irodalomról, inkább szakkönyvekről, nem beszélnek színházról, inkább arról, hogy merre jártak a világban, és hogy a külföldi sajtót böngészik. Odavannak a fociért, a hasukért, nagy ínyencek. Otthonosan mozognak a modern zene stílusai között, abban a zenei világban, amiről én már nem hallottam. Barátok , hasonló mentalitással és világnézettel, ez adja a beszélgetés jó ízét, meghittségét. Híjával vannak az értelmiségi gőgnek, nem gondolják magukról azt, hogy ők viszik a vállukon az országot, és nem akarnak megvetetni velem semmit. Winkler Róbert, aki  aktuális témákat vet fel, a hallgatóság véleményét figyeli, és kész megtanulni kaszálni is, egy pulikutya öntudatosságával, vagy inkább egy spániel lelkesedésével tereli a beszélgetést a kívánt mederbe. Új Péter radarja mindent letapogat, ami az utóbbi harminc évben történt a világban. Tőle tudom, hogy miniszterelnökünk Dózsa és Videoton drukkerből lett fradista, hogy Obádovics J. Gyula a legnagyobb élő matekzseni, hogy kik a dalmátok és hogyan lett egy dalmát fiatalember Gabriel Boric, Chile megválasztott miniszterelnöke. A társaság harmadik tagja, Bede Márton, az átlagosnál érzelmesebb fickó, a keleti kultúra nagy tisztelője, megkóstolta és ezért rangsorolni képes a világ összes valamirevaló hallevesét, tudja, mi a wagyu marha, és családjával éppen a Távol-Keleten telel, és onnan vesz részt a csevejben. Mindhárman szakértők valamiben, az élésben szakértők, akik élvezik a jóízű baráti beszélgetést. Erre vágyom én is. Kár, hogy trágárság nélkül ma már senki nem tud beszélgetni.

Tehát lógok a neten.

 

 

 

A titokzatos Rohonci kódex képei. KÖNYV

Azt remélem, hogy egy antropológus nézőpontját  tartalmazó könyv  is hozzátehet valamit a kódex körüli rejtélyek eloszlatásához. 

Elérhető nyomtatott formában a szerzőnél, PDF formátumban a Google Books oldalon

Felmerül azonban a kérdés, mi lesz akkor, ha már minden rejtélyt megoldottunk és unokáinknak semmi sem marad?

A pincekulcs

Nem nagy ügy egy pincekulcs, de ha elvész, akkor igen. 

Megígértem valakinek, hogy kölcsönadok egy bőröndöt. Jelezte is az illető, hogy elindult hozzám, amikor rádöbbentem, hogy üres a kampó, ahol a pince kulcsát tartom. 

Mintha vizsga helyzetben lennék, egy perc alatt kiürült az agyam, sehogy sem tudtam felidézni, hogy mikor láttam a kulcsot utoljára. Csak bámultam az előszobában az üres üvegeket, az eperszedő kosarat, amik régóta várták,  hogy lekerüljenek a pincébe.

Az illető csalódottan távozott, hitte is meg nem is, hogy nem szándékosan tettem bolonddá.

Elérkezett a hétvége, a gyönyörű kis unokám hetedik születésnapja. Az eperszedő kosarat kineveztem piknik kosárnak, és mentem köszönteni a csöppséget. Gyönyörű idő volt a kertben, a szúnyogok is megkíméltek minket, így napszálltáig együtt maradtunk.

Este, amikor kipakoltam a kosarat és fejre állítottam, hogy kirázzam belőle a száraz leveleket, morzsákat, valami halkan megzizzent. A bélésnek belerakott papír alatt lapult a pincekulcs.

Most már összeraktam a történetet. Három hete, a "Szedd magad" eper program előtt raktam tiszta papírt a kosárba, és ekkor takartam el szemem elől a kosár vesszői közt lapuló vasat. Aztán rászedtem a nyolc kiló epret, azt levittem vidékre, az üres kosarat felhoztam, piknikeztem, vagyis három héten keresztül hurcoltam a kulcsot jobbra-balra, miközben az végig el volt veszve.

Néha a tárgyak megviccelnek minket...

Váratlan fordulat a fülemüle-rozsdafarkú háborúban

A Körös-parti nyaraló teraszán, közvetlenül a lámpabúra mellett évek óta fészkelnek rozsdafarkúak. Hogyne fészkelnének, amikor lakályos dobozkát szerelt fel számukra az ősz férfi, aki örömét lelte az apró szárnyasok megfigyelésében. Nemcsak gyönyörködött bennük, de a maga módján "besegített" a fiókák etetésébe is. Nem átallott csontit vásárolni a helyi horgászboltban, csakhogy minél erősebb fiókák tudjanak szárnyra kapni június elején.

Az idei év is úgy indult, hogy új odúkat szerelt fel a kert fáira, kipucolta a régi odúkból az avas fészekanyagot. El is foglalták őket szép sorban verebek, seregélyek és légykapók, a terasz lámpabúrája mellé az idén is rozsdafarkúak költöztek. Voltak olyan madárkák, akik saját fészket építettek maguknak. Így tett a part menti tüskés bokorban egy nádi poszáta pár, a pince falára futó borostyánban pedig többszöri nekifutás után fülemüle pár telepedett meg.

Annak rendje s módja szerint halk, követelőző csivogással telt meg a kert, az első költés fiókáinak hangjaival. A "gazdi" élvezettel figyelte a szülőpárok iparkodását, ahogy fáradhatatlanul hordják az eleséget a telhetetlen torkocskákba. Boldog gyengédség járta át a szívét, amikor óvatosan felnyújtott tükrével belesett a fészkekbe.

Egy nap azonban a békés idillben zavar támadt. A terasz rozsdafarkúinak szorgos munkálkodását megakasztotta a pince mellett fészkelő fülemüle pár hímje. Ott repdesett a rozsdafarkú fészek előtt, akadályozva a szülőket az etetésben. Az ősz férfi aggodalommal eltelve törte a fejét, mit is tegyen. Mi lesz a négy fiókával? A reggel és este kihelyezett csonti élelmiszer bőséget biztosított volna a  rozsdafarkú csemeték számára, de mit ér a bőség, ha egy idegen és nagyobb testű madár akadályozza az etetést?

Két napon át tartott a harc. Az ősz madárbarát végképp elkeseredett. Hát nincs béke a kedves kis énekesek között? Ők is háborúznak, akár az emberek? Hát micsoda világ ez?

A negyedik napon váratlan felfedezést tett. Látta, amint a fülemüle odaszáll a rozsdafarkú fészek mellé szerelt kicsiny rúdra, majd a csőrében tartott apró kukacot beleteszi egy kitátott torokba. Ezalatt a  rozsdafarkú szülők, szájukban eleséggel, a terasz korlátján  vártak a sorukra. Amikor a fülemüle odébb állt, ők is odaadhatták a fiókáknak, amit hoztak.

A fülemüle ezalatt egy újabb kukaccal beszállt a borostyánba, hogy a fészken ülő párját is megetesse.

Az ősz férfi elgondolkodott a fejlemények ilyetén alakulásán.  Fejét csóválva, hitetlenkedve mosolygott, Hogyne hallott volna a fészekparazita kakukkról, aki más madárral nevelteti fel ivadékát. Olyat is hallott már, hogy árván maradt fiókákat más, például ember nevelt fel. De olyat, hogy azért harcoljanak egymással élőlények, hogy a más gyerekét etethessék, még soha. 

Le kellett volna fényképeznem, morfondírozott magában. Mert ezt tuti, hogy senki sem fogja elhinni nekem!

https://www.orszagalbum.hu/fulemule-es-rozsdafarku-egy-agon-6-kep_p_90606

Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint - Könyvkritika

A pisztolygolyó – függetlenül attól, hogy Péterfy regényhősének milyen tervei voltak a golyóról készült fotóval, jóval régebben elindult, évekkel korábban, évtizedekkel, évszázadokkal korábban, mielőtt Puskin medencecsontjába fúródott volna. Akkor, amikor kialakult a párbajozás szokása. Akkor, amikor egy férfi nem gondolkodhatott másként, csak és kizárólag úgy, ahogy a környezete elvárta tőle. Be sem sorozták, a haza sem hívta, hogy védje meg. Önként döntött úgy, hogy a golyó elé áll, a szabad akaratát követve. A pisztolygolyó tehát Péterfy regényében csak apropó, egy értelmiségi döntés szimbóluma.

A regény történelmen áthúzódó ívet húz három nemzedék feje fölött. A regényt olvasva Marquez: 100 év magány című regénye sejlett fel itt-ott,  Péterfy is majd száz évet (1920-2016) tekint át, a helyszín, Herkulesvár éppúgy fiktív helyszín, mint Macondo, és éppen úgy egy család hanyatlásának lehetünk szemtanúi.  Szabad akaratukat követve a társadalmi elvárások, a korszellem és a lehetőségek között egyensúlyozva hozzák meg döntéseiket. A lelki folyamatok ingoványos talaján járva az író természetesen a saját lelki folyamataiból merít, hiszen nem gondolhatjuk komolyan, hogy akár a legjobb barátunk is minden lelki rezdülésünkkel tisztában legyen. Összerakja  a szereplők múltját, ahogy a gondolataikat és a köztük zajló párbeszédeket is kitalálja. Mozaikokat összerakni lehet, és ehhez kell az írói bravúr, a szakmai tudás, ami vitathatatlan.

Tipikusnak és rendkívülinek ábrázolt alakjai egy változó világban csetlenek-botlanak, vagy éppen lehorgonyozzák magukat, hogy el ne sodródjanak. Ilyen horgony az antik kultúrához, egy nő imádatához, vagy az ősmagyar tradícióhoz való ragaszkodás, miközben  Herkulesvár épül, romlik, kivirul és pusztul. A külvilág egy árok két partja, egyik felén a vidéki tanulatlanság, másikon a városi műveltség, a horgonykötél egy gondolkodásmód, egy értékrend, egy életforma, vagy egy erőszakos gondolat. 

 Péter, a filológus, a legalaposabban kidolgozott szereplő. Gyűlöli az új világrendet, benne semmi értéket nem képes felfedezni. A külvilág számára fizikailag is visszataszító. „…ahol…akik elvtársnak szólítják egymást, és a törleszkedéstől és a félelemtől mindenki elhízott, és büdöset verejtékezik.” (174.o.) Egyetlen vágya, hogy valamiképpen megőrizze a polgári lét maradványait. Úgy gondolja, ennek legalkalmasabb módja, ha lányának, Olgának tart hosszú előadásokat.  A polgári eszme, mint megtartó erő nem vértezi fel a lányt,  az életben tehetetlenül sodródó alkoholista lesz. 

Péter az unokájával is sokat foglalkozik. „Hosszú, prófétai dörgedelmekben ábrázolta Kristófnak, mivé változott a világ. Az emberek vaddisznókká változtak, csak rájuk kell nézni, bármerre mész az utcán, nem emberek jönnek szembe, hanem vaddisznók. Az emberek ebben a rendszerben antropológiailag is átalakultak,  a nyakuk meg a fejük kezd el hízni, nem a hasuk meg a hátuk, az úgynevezett szocialista ember leginkább egy hatalmas hájas fejből áll, amelyből ostoba, gonosz, apró szempár csillog elő, épp mint a vaddisznóknál.  A másik, rendszerhez igazodott testrész az orr. Mivel egész életükben rejtőzködnek, rettegnek, és csak rövid, agresszív támadások erejéig törnek elő a kukoricásból, ahol az életük idejének nagy részét csámcsogással és turkálással töltik, a látásuk egészen visszafejlődött és nem alkalmas többé arra,  hogy nagy messzeségbe, tágas tájba lásson bele, összefüggéseket lásson meg, távoli igazságokra tekintsen rá. Mivel túlélésük azon múlik, milyen gyorsan tudják ki szagolni és megtalálni a táplálékot, a létezésük mindenestül az orruk függvénye: és ahhoz, hogy legyen idejük megenni, amit kiszagoltak, tudniuk kell mennyire van még az ellenség, hogy milyen gyorsan zabáljanak. Ezért nőnek ezek az otromba, szőrös, zsíros, húsos ormányok ezekre az elhájasodott nyakakra és pofákra. Na, és aztán a nyelv, mely elvesztette gazdagságát és sokrétűségét a röfögésre egyszerűsödött, röf és röf röf, esetleg röf röf röf, ennyit tudnak, de inkább ezt se mondják, mert nincs még ennyi mondandójuk sem, ha degeszre zabálták magukat, csak fújtatnak egyet az ormányukon .” (201.o.)

Az érzékletes leírásból kitűnik, hogy a derék filológus az antik irodalomból  igen kevéssé ismerhette meg az erdei ökoszisztémát. A vaddisznók nem laknak kukoricásban, az erdei állatközösség legintelligensebb tagjai. Szemük nem gonoszabb az őzike, vagy egy lepke szeménél, és orruk nem otrombább az egérénél, szaglásuk pedig finomabb, mint a kutyáké. Szemükre vetni, hogy röfögnek, egy értelmes embertől nem túl okos húzás. Egészében a hájfejű, röfögő „szocialista ember” leírása csak annyira stimmel, mint egy gyermekrajz. De hát Péter bevallott célja, hogy Kristófban, az unokájában növelje a gőgöt és a megvetést embertársai iránt és erre a célra a tanítás megfelel.

Péter a halála előtti napon eladónőkkel kiabál, mintha tehetnének arról, hogy a közért nem forgalmaz kecskesajtot:  „Ostoba prolik, igenis létezik kecskesajt!”  (213. o.)

Péter nincs jó véleménnyel a kereszténységről sem: „A kereszténység legfőbb szenvedélye utálkozni az emberi bűnök felett, és a gyermeki ártatlanság álcája mögött is megpillantani a kéjre sóvárgó testet, és a gonosztettre sóvárgó ösztönöket. Az egyház teste szinte önként kínálkozik fel arra, hogy ezt a bűnpotenciált valóságossá tegye. A művészetet a keresztény vallás szükségképpen perverzzé teszi, hiszen központi motívuma egy vérző, megkínzott hulla. Nem titkolhatja a festő, milyen élvezetet lel a szadizmus ábrázolásában, milyen bűnös élvezettel merül el a hullagyalázásban: a keresztény művészet a kannibalizmus és a hullaszex szublimációja. Ez a kikényszerített perverzió, amelybe a művészek bele kényszerültek megtanította őket megvetni és meggyűlölni az embert…”  (203.o.)

Péter jogos felháborodásában a városi polgár gőgjével  jellemzi Áront, unokája nevelőapját: „… egy szaros, frusztrált paraszt.” (197.o.)

Áron a regényben disszonáns figura, aki a pogány, magyar kultúra eszelős megszállottjává válik és nem akarja, hogy Kristóf „lépcsőházi nejlongyerek legyen.” (196.o.) Kristóf édesanyja, Olga jóváhagyásával bántalmazza nevelt fiát. „Viselkedésében nemcsak a mostohagyerek iránti megvetés tükröződött, hanem a falusi gyerek mohó öröme is amiatt, hogy végre visszaadhatja a világnak azt a tartozást, amit gyermekkori megaláztatásaiban felhalmozott. Rituálisan és kötelezően alázta meg a fiatalabbat az idősebb természet adta előjogán (190. o.) Áron valójában Kristóf szeretetéért küzd ily módon, de ezt a küzdelmet képtelen máshogy vívni, mint a gyűlölet és harag eszközeivel. (206.o.)

Áron  nem szíveli és végül ki is vágja a cédrust, mert az haszontalan és árnyékot vet a gyümölcsfáira. Szinte érthetetlen számomra ez a dichotómia: cédrus vs. gyümölcsfák. Értem én, a cédrus a kifinomultság akar lenni, az önmagáért való szépség. A gyümölcsfa nyilván ennek az ellentéte. Úgy látszik, Herkulesváron a vegetációnak is muszáj megosztottnak lennie.

Kristóf, a bántalmazott fiú hamarosan kialakítja a világhoz való hozzáállását nagyapja útmutatásnak megfelelően:

„Az emberek többsége rossz.” „Ezzel mindig számolni kell. Csak egészen kivételes helyzetekben, egészen kivételes társadalmakban kerülnek többségbe rövid ideig a jók. De az emberi világ Kristóf, alapvetően reménytelen. Ezért nem is érdemes részt venni benne, vissza kell húzódni a jó és a szépség falai mögé, a tudományba és a művészetbe. Sajnos a szerelem nem ad menekvést, még ha ideig-óráig úgy is érzi az ember.” (172.o.)  „Az erőszaknak mindenki gyerekként esik áldozatul: pontosabban az erőszak mindenkit gyerekké tesz, aki elszenvedi.” (179.o.)

A védtelen, bántalmazott gyerek rájön, „… a világ léte értelmetlen, és megérett a pusztulásra. Nincs szeretet, nincs tisztelet, nincs hűség és nincs isten.” (194. o.)

Karl, a rút külsejű orvos, Kristóf barátja nyugaton járva rácsodálkozik az emberek otthonitól eltérő viselkedésére. Nem bámulják meg, udvariasan elfogadják másságát. Így ír magáról:

 „Megszoktam ezt a helyzetet, mint Kelet-Európa annyi más trampliságát és bárdolatlanságát és az egész társadalmat átjáró, eredendő neveletlenséget. Öngyűlöletem ez a világ táplálta, és ez a világ tette lehetővé, hogy Olga lehessen a legfontosabb dolog az életemben. Ha egészen pontosan meg kellene neveznem, inkább azt mondom, hálás voltam Kelet-Európának, amiért megteremtette ezt a helyzetet. A hibáiból és a torzból, a romlottból és a gonoszból, a trampliból és a barbárból így sarjadt ez a szerelem, mint halálból a főnix.” (248.o.)

A regény 358. oldalán egy vörös csillagot hegesztenek le ujjongó munkások, egy laktanya kapujáról. Karl apja lefotózza a jelenetet, amivel bekerül egy újságba. A lapnak nyilatkozva elmondhatta, hogy „milyen mulatságos, ahogy egy társadalmi osztály arcul köpi önmagát.”

Egy másik szerepló imígyen foglalja össze sommásan az elmúlt korszak bűneit:  „A kommunisták egyetlenegy dolgot csináltak meg alaposan: megtanították a magyarokat lopni. Tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amihez tényleg értettek: elvenni a másét. A nácik megtanították őket gyűlölni: ők meg ebben voltak jók. Most szökött szárba a vetés: kikelt a gyűlölködő tolvajok sárkányfogveteménye." (404. o.)

Ezen a ponton, meg kell jegyeznem, hogy kommunizmus eszméjét lehet gyűlölni, és lehet gyűlölni a kommunistákat is. De a kommunizmus és a szocializmus is - sokan összekeverik a kettőt, még azok is akik benne éltek - nem a borsod-borzasztói faluvégről kiindulva rengette meg a világot, hanem az értelmiség szabadította rá a világra: Marx Károly jómódú polgárcsaládban nőtt fel, Friedrich Engels apja textilgyáros volt, Lukács György bankár gyerekből lett kommunista filozófus. Ja, hogy nem vált be? Kínában bevált. Ja, hogy egy pár millióan belepusztultak? Ugyan már! Úgyis túl vagyunk népesedve!

Péterfy Gergely ebben a regényben felmutatja, mit is jelent polgárnak lenni. Polgár az, aki megengedheti magának a műveltség, a tudás luxusát és az ezzel járó sajátos életmódot. Polgár az, aki gyűlöli a műveletlenséget, amelyet előállított és fenntart. A bemutatott  felsőbbrendű polgári lét csődje, sértettsége és csalódottsága, az értelmiség fájdalma olyan zsákutca, melyből kijutni minden erőt meghaladóan lehetetlen, Egy valaha meghatározó társadalmi réteg, a polgárság a szemünk láttára tűnik el nyom nélkül,  szemernyit sem átörökítve a hajdanvolt, fennkölt erkölcsiségéből. Kristóf, az unoka sem kapja meg nagyapjától azt a bizonyos "belső iránytűt", gátlástalanul korrumpálja az adóhivatal nyomozóit.

A regény elolvasása után elgondolkodtam azon, hogy vajon ki lehet az író kedvence a sok furcsán negatív, szimbolikus szereplő között? Péter, a polgár? Vagy talán Karl, a rút és túlérzékeny orvos, a történet mesélője? További tűnődésre adhat okot a tépelődés, hogy vajon a  társadalom mely rétegét kívánta megszólítani művével az író? Kiknek mondja széttárt kezekkel: 

- Ez van, gyerekek, nincs mit tenni! 

Az ügyeskedő vállalkozóknak mondja, a szocialista embertípus vaddisznóinak, a frusztrált parasztoknak, a kéjre vágyó keresztényeknek, az ócska proliknak, a neveletlen kelet-európaiaknak, esetleg a tolvaj és gyűlölködő sárkányfogveteménynek? Vagy a szabad akaratából elvarázsolt kastélyba költözött értelmiségnek?