Képzelt beteg a Bábszínházban

Argan családja jómódú. Hírnév, pénz, társadalmi elismerés birtokában élhetné életét, ha a családfő hipochondriája nem tenné pokollá saját és családtagjai hétköznapjait. Betegsége kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlan és főleg érthetetlen. Ennek megfelelően végletes a környezet hozzáállása is. Van aki elfogadja, van aki tehertételnek érzi, van aki kineveti. Az eltérő hozzáállások ütközése adja a helyzetek bizarr komikumát.

A hipochondria valójában a lélek zavart működése. Az egyén kényszeresen foglalkozik saját egészségi állapotával, a szervezetében fellépő kóros elváltozásokat, betegségeket, keresi, a feltételezett betegségek szomatikus tüneteit észlelni is véli magán. Súlyosabb esetekben a hipochondriában szenvedő beteg állandó orvosi felügyeletre és folyamatos gondoskodásra tart igényt, noha voltaképpen egészséges és képes volna ellátni önmagát, de kényszeres tudatállapotáról lemondani képtelen. Egyes elméletek szerint a hipochondria a lelki elhárítás egyik megnyilvánulási formája, amelynek segítségével az egyén igyekszik elkerülni, tudatából kizárni a szorongató lelki problémákat. 

Egy jómódú, sikeres ember mitől lesz lelki beteg? A gazdagság  nem gyógyír minden bajra? Talán ezt a szerző által rejtetten feltett kérdést lehetett volna kibontani a darab bábszínházi előadásában. Ehelyett külsőségek és bohóctréfák bizarr özönét kaptuk a nyakunkba.

A sikeres szerző, Molière, talán maga is küzdött hasonló problémával. Úgy próbált megszabadulni tőle, hogy vérbeli bohócként kinevette és kinevettette a problémát. Életének talán legismertebb momentuma az az utolsó pillanat, amikor a Képzelt beteg (Le Malade imaginaire) előadása közben a színpadon összeesett, majd néhány órával később saját otthonában elhunyt. Az utolsó kenetet nem vehette magához, mert két pap is visszautasította a hívását, és a halál nem várta meg a harmadikat.

A hipochondriát manapság egy nehezen kezelhető betegségnek tartják, többnyire pszichoterápiával és viselkedés terápiával próbálják gyógyítani. Molière korában azonban nem értették, kinevették. A szerző minden komikumot a legvégsőkig kiélezett, sötét és éles kontúrral vette körül ragyogó poénjait, míg szinte már ijesztően abszurddá vált a kacagtatónak szánt komédia. 

Kőkorszaki rítusok - Miért éppen én?

Miért éppen én fedeztem fel (újra) a könyvben bemutatott, rég elfeledett, ősi rítusokat? A Földön élő hét milliárd ember közül miért pont én találtam rájuk?

Ha számba veszem az okokat, egyet gyorsan kizárok: nem vagyok kiválasztott. Nem bizony. De szerencsés az igen. 

Az én életem adottságai és lehetőségei rendkívüliek voltak és élni tudtam e rendkívüli lehetőségekkel. 

Nemzedékem életéből kimaradt a háború, ez az első és legnagyobb szerencse. (1)

Gondoskodó családban nőttem fel, szüleim mindent megadtak, ami tőlük tellett, ez bizony szerencse. Mily sok embernek nem adatik meg! (2)

Szerencsére kitartó vagyok. (3) Azt nem állítom, hogy tudatos volt minden lépésem, s hogy sosem botladoztam, de a cél felé folyamatosan törekedtem. Akkor is, amikor éveken át monoton, sivár munkát végeztem. A cél felé, mely nem volt világosan kirajzolódó, sőt sokáig úgy véltem, nem is cél az, hanem csupán a tudásom horizontján kirajzolódó fehér folt, melyet betölt majd egy okos könyv, vagy egy tanár. Csak meg kell találnom. 

De nem találtam meg.

Szerencsére szerettem olvasni. (4) Fiatalon a szépirodalom vonzott, csodáltam a "szószövő szakmát", akárcsak a festőket. Igyekeztem meglesni, a tudat formáló hatásukat mivel érik el. Idősebb korban a szakirodalmakat preferáltam, kifejlesztettem a módszeres könyv olvasás és jegyzetelés technikáját. Évek múlva is vissza tudtam keresni, mely könyv, hányadik oldalán olvastam egy idézetet. (5) 

Nagy szerencse, hogy minden érdekelt. (7) Az egyetemen csillagászati, asztrofizikai előadásokra is bejártam, a kulturális antropológia mellett a szociológia és a néprajz is intenzíven érdekelt.

Végigültem számos régészeti előadást, sőt az egyetem elvégzése után évekkel is visszajártam a régészeti tanszék előadásaira. Minden jegyzetemet elraktam, ezeket időnként átolvastam. Bevallottan azért, hogy a feleslegeseket kirostáljam, ám sosem dobtam ki semmit.

Nagy szerencse, hogy a látásmódom speciálisan szintetizáló. Képes voltam a mögöttes konstrukciók és szerkezetek felismerésére, mivel nagy merítéssel dolgoztam. Az idő intervallum nálam harmincezer év,  kulturális relativizmusom miatt nincs kiemelt populáció. Csak tendenciák és környezeti adottságok vannak. (8) 

Nyugdíjasként időm lett az összegezésre, írásra, tanulásra. Mi ez, ha nem szerencse? (9) 
Egészségem, szellemi képességeim teljében voltam. Mi ez, ha nem szerencse? (10)

 Rendelkezésemre álltak könyvtárak, egyetemek és az internet. Nagy szerencse az is, hogy olyan mennyiségű tudás volt elérhető az interneten, amennyi soha azelőtt. (11) Számtalan forrást használhattam, és szerencsére éltem is ezekkel. Csak a tény, az adat, a törvényszerűség érdekelt. Ezért nem lettem meseíró, pedig elhihetitek, a fantáziám kimeríthetetlen. A valóság azonban minden mesénél izgalmasabb. Csupán empátia (12) kérdése, hogy beleképzeld magad egy másik korban élt ember gondolkodásába. Ez nem is olyan nehéz, hiszen az evolúciós pszichológusok szerint modern koponyánkban kőkori elme lakik.

A Földön élő hét milliárd ember közül miért pont én találtam meg egy dinoszaurusz csontocskája helyett az egész csontvázat, India helyett Amerikát? Mert a szerencsés véletlenek összeadódtak. Pont ez lett az érdeklődésem és lehetőségem volt a szükséges tudás összegyűjtésére, szintetizálására, majd közreadására. Hogy a kivitelezés nem tökéletes? Annyi baj legyen! Akik a munkát folytatják, majd tökéletesebbet alkotnak.

Oly sok baj, békétlenség és veszély közepette azt mondom, hálás vagyok, hogy lehetőségem adódott alkotni és valami hasznosat adni a közösségnek, melynek a szerencséimet köszönhetem.

Egy kis japán történetet illesztek a jegyzetem végére, mely talán a szerencsés együttállások különös természetét (is) megvilágítja.

Egy vándor útja egy erdőn vezetett keresztül. Ahogy ott ment mendegélt, egyszer csak észrevette, hogy egy tigris les rá a lombok közül. Megijedt és futásnak eredt. A nagy rohanásban nem tudott figyelni és egy szakadékba zuhant. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnia egy gyökeret, így nem zúzta halálra magát a szakadék mélyén. Fentről a csalódott és dühös tigris morogva csapkodott felé, de elérni nem tudta. Ekkor meglátta, hogy a gyökeret, amiben kapaszkodik, egy kicsiny féreg kezdte el rágogatni. Hiába kiáltozott, a féreg, csak rágott egyre. Pillantása ekkor egy szem érett málnára esett, mely ott pirosodott egy inda hegyén. Érte nyúlt és bekapta. Csodálatosan édes volt. Milyen szerencsésnek érezte magát!

🍓

Rubens kiállítás - Az összehasonlítás sokkja

Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora, Szépművészeti Múzeum, 2019. október 30. – 2020. február 16.

A kiállítás másfél óra alatt bejárható, de napokig nem feledhető. Újra és újra felbukkan valami az elmében, valami nyugtalanító vágy, az összehasonlítás vágya. Más érdekelte a középkori embert, más tetszett neki, más alapokon nyugodott kultúrája. Egyszerre  tetszik és lenyűgöz, de egyszerre tart magától távol.

Paul Rubens: Brigida Spinola-Doria képmása, 1606, Washington, National Gallery of Art; Samuel H. Kress Collection © Washington, Courtesy National Gallery of Art

Döbbenetes összehasonlításra maga kiállítás is alkalmat nyújt. A jóslat kinyilatkoztatása című hatalmas képét a korban divatos óriási faliszőnyeg készítéséhez festette Rubens. A kép előtérben egy hatalmas bika teste hever, friss mája a jós előtt. Anyaga gyapjú és selyem, arany és ezüstszálakkal. A korszakban népszerű volt a motívum, a mesterek többször is leszőtték. A faliszőnyeg a festmény tükörképe, színvilága halvány pasztell,  újkorában talán ugyanolyan színes lehetett, mint a festmény.  Másként öregszik egy textil és egy olajkép. A textil világosodik, az olajkép sötétedik. Hát erről szőnyeg-remekműről szívesen meghallgattam volna egy előadást.

A jóslat kinyilatkoztatása, Decius Mus sorozat. Falikárpit. (Madrid, Palacio Real) 

A múzeum shopban a bejárat közelébe tették a Rubens motívumos ajándéktárgyakat és ez újabb sokkoló összehasonlításra ad lehetőséget, döbbenetes hatást kelt. Van valami tekintélyromboló abban, hogy egy spanyol infánsnő arcképe lekerül az örökkévalóság faláról és hordozhatóvá, moshatóvá válik. Póló és  szatyor oldaláról pillant felénk nyilvánvaló rosszallással. Hát hova jut így a világ?

 

Felirat hozzáadása

Az alábbi linken bővebb ismertető a kiállításról:

https://revizoronline.com/hu/cikk/8155/rubens-van-dyck-es-a-flamand-festeszet-fenykora-szepmuveszeti-muzeum/

Kőkorszaki rítusok - Egy könyv keletkezése

Valami okból a magyarok elődeivel kapcsolatos kutatások eredményei kevéssé tűnnek meggyőzőnek. Ez azért különös, mert sokan foglalkoztak vele.

Úgy látom, sokan vélekednek hozzám hasonlóan, a helyzet az én iskolás korom óta sem változott sokat, pedig az érdeklődés óriási. Az egyetemen a legnagyobb létszámú érdeklődést a magyarok eredetével kapcsolatos előadáson láttam, gombostűt sem lehetett volna a leejteni a fiatal hallgatóság sorai közé. A hiányérzet következtében egyre másra alakulnak ősmagyarságot kutató öntevékeny, amatőr csoportok, intézmények, naponta írnak, tartanak előadásokat.)

A múzeumokban hegyekben állnak a leletek, melyeket senki nem láthat, a tudományos kutatások eredményei nem publikusak. A kutatók kevesen vannak,  nem érnek rá, a publikációkat, összegező munkákat rosszul fizetik - számtalan oka lehet, ami miatt a tájékoztatás nem kielégítő.

Újra és újra felül kell vizsgálni az eddig közzétett eredményeket,  mintha egy kondér levesben keresgélnénk az ízes falatot, de csak túlfőtt zöldségek akadnának a kanalunkba.

Minden kutató sejtelmek és intuíciók alapján indul el, de elődeink annyira összekuszálták a szálakat, hogy szinte lehetetlen a kutatás. Szinte!

A kor azonban halad és benne a tudományos módszerek is fejlődnek, a tudományok ma már egymás segítségére sietnek. Az interneten is sok anyag kutatható, de a tárgyilagosság és tényszerűség ritkán jellemző ezekre.

Az én intuícióm kb 2000 környékére tehető. Ekkoriban napi nyolc órában dolgoztam egy irodában, otthon a háztartás és három gyerek várt. A Túróczyi krónika László párbaja a kun vitézzel című képe ekkor fogott meg, úgy akadt meg az elmémben, mint valami virtuális bogáncs. Nem tudtam másra gondolni, szüntelenül azon elmélkedtem, hogy a látható képen túl milyen rejtett filozófia, vagy  vallásos elképzelés húzódhat meg. Ezt ma már tudom, de akkori csekély ismereteim alapján egy kissé zavaros írásmű született, mely úgy gondoltam, feltárja a kép hátterében rejtőző archaikus hitvilágot. (Az utolsó táltos)

Egy idő után kétségeim támadtak és tovább kutattam. A nyomok természetesen keletre vezettek. A sámándobok szimmetrikus rajzai kezdtek érdekelni. Mindent elolvastam, ami elérhető volt. Közben munkanélküli lettem. Rátaláltam a Stellárium nevű planetárium programra, és a sámándobok ábrái és a csillagképek közti összefüggéseket kerestem. Éjszakák teltek kereséssel, füzetek teltek meg adatokkal. És egyszer csak siker koronázta az erőfeszítéseimet: előbukkant egy adat, amire vártam.

Nagy nehezen Angliában találtam kétkezi munkát. Rengeteget dolgoztam, túlóráztam. Szabadidőmben könyvtárakat bújtam, terepeket jártam be, fotóztam. Ezeket az éveket a Stonehenge kútja című könyvemben örökítettem meg.

Amikor nyugdíjba mentem, módszeres tanulásba kezdtem, de mindig a cél lebegett a szemem előtt: bizonyítékot kell szereznem az adat alátámasztására. Hosszú évek alatt két bizonyítékot találtam, egy régészetit és egy vallási szertartást. Ennyi maradt, az idők folyamán a keresztény-pogány, valamint az iszlám-pogány szimbiózis tökéletesen elfedte, felszívta a korábbi hitvilág elemeit.

Hát, ez nem sok, mondhatná bárki. Én meg azt mondom, három láb már elég ahhoz, hogy egy asztal ne billegjen.

A megírástól azonban távol álltam. Arra gondoltam, kutatási eredményeimet átadom egy tudományos intézménynek. Nekik azonban - sajna - nem kellett, ellenben biztattak, hogy írjam meg magam.

Hát nekifogtam. Ennek éppen három éve.

Megírtam a könyvet, melyben összegezem a kutatásaimat. Módszerem az, hogy tényeket állítok egymás mellé. Ma úgy látom, a magyar népesség  hitvilágával kapcsolatos kutatások eredményei nem függetlenek a többi európai nép hitvilágának kutatási eredményeitől, össze kell rakni ezeket, mint egy mozaik darabkáit. A honfoglalás kori magyar törzsek hitvilága azonos lehetett a többi nép hitvilágával, legfeljebb a szertartásaik különböztek. A könyv egy hosszú időszakot ölel át, melynek szellemisége lassan átalakul, ciklikusból lineárisba fordul.

Ennyit az e-könyv megírásának történetéről. Talán valamikor igazi könyvvé válik, ahogyan a fabábu Burattino a mese végére igazi gyerekké.

Kőkorszaki rítusok a Google Könyvek kínálatában

Magyar kultúra - Viszály kultúra

Miért nem lakta be a magyarság kétezer év alatt sem a Kárpát medencét? A válaszon gondolkodtam egy méla délután e magamnak feltett kérdésre. Miért is fogy ki a magyar e hazából tulajdonképpen?  

No, lássuk csak!

Talán azért, mert a magyarság nem a megtartó, hanem a kibocsátó kultúrák közé sorolható? Az etnikai sztereotípiákkal kapcsolatban egy bennszülött profilozó véleménye (az enyém) másként esik latba, mint egy kívülállóé. (lásd "stájer Völkertafel" 18.sz.) Miért ne lehetne a kriminálpszichológiai profilalkotáshoz hasonlóan a kultúrák történelemben kirajzolódó profilja is megrajzolható? A nemzet karakterológia mintha nem avult volna el. A múlt ma már nem mitológia, hanem tények halmaza. E tények leszűrődnek és elméletté állhatnak össze.

A megtartó kultúrák óvják, védik tagjaikat, közösségeiket. (Pl. a gyermekneveléshez bőséges pszichoszociális erőforrást biztosítanak, fontosnak tartják a másik fél véleményének megismerését, az egyéni kezdeményezést értékesnek tartják, támogatják. Jellegzetes a termékeny egyedekhez, a nőkhöz való viszonyuk. A finn nők például a középkor óta rendelkezhetnek önálló tulajdonnal, Európában először kaptak választójogot, manapság nagy számban lehetnek felső szintű vezetők stb) Véleményem szerint a finn egy megtartó kultúra. 

A kibocsátó kulturális profilra  az a jellemző szerintem, hogy nem azért  tesz sokat, hogy növelje, hanem azért hogy csökkentse egyedeinek számát, közösségeinek  méretét. Ezek közé tartozik a magyar kultúra. 
Ez olyan vezetőt emel, aki nem kompromisszum-kész, bagatellizálja az erőszakot, a viszályok szításában, a közösség megosztásában  jeleskedik. Ez a vezető olyan emberekkel veszi körül magát, akik korlátolt gondolkodásúak, beszédük durva és bántó, mások problémái iránt közömbösek, tárgyként kezelik embertársaikat, áldozatként tüntetik fel magukat, kifelé és lefelé egyaránt agresszívek, mohók. Ez a vezetési stílus durván elvonja a javakat a közösség egy jelentős részétől, a szűkölködő népesség alkalmazkodik vezetőihez: kreatívan ügyeskedik, lop és veszteget, valamint rendre megválik fiatal, okos, reprodukcióra és tettre kész egyedeitől. ("kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk...", roma és zsidó holokauszt, disszidensek a Kádár-rendszer alatt, hatszázezer magyar emigráns a rendszerváltás óta stb. ) György Péter szerint:

"Mi, akik itt élünk, mind kiváltságosok vagyunk, ami az értelmes emberben felkelti a bűntudat érzését még akkor is, ha ez nem ok ám a büszkeségre. Falak mögött kereszténységnek nevezzük a gasztrokultúra tébolyát, a túlzott gazdagság minden rettenetes következményét: ez a morális vég. A kétezres évek szellemi alakulása az igazsággal való szembenézés mikéntjének kérdése. És ezen az sem segít, hogy mi még a Trianon után idemenekült magyarokat is hagytuk a vagonokban lakni, s pont úgy viselkedtünk a sajátjainkkal 1920-ban, mint 1944-ben, nem vettünk tudomást sem a vagonokról, sem a gázkamrákról. Most mit is tudnánk kezdeni az idegen menekültekkel – semmit."

Litera 2020.01.18.

És akkor még nem beszéltem a történelmünk meghatározóan létszámcsökkentő  elemeiről, a Mária Teréziának felajánlott 30.000 fős katonai támogatásról, az embert zabáló első és második világháborúról, a lakosságcserékről és kitelepítésekről, rendszerváltás utáni lakosság-kisemmizésekről (lakásmaffia, hajléktalanság, egymilliós munkanélküliség) melyeket egy más stílusú vezetés talán kevésbé vehemensen támogatott volna. 

Summa summarum békében-háborúban minden a magyarság létszámának drasztikus csökkentéséről, a saját népesség elmarásáról, majd a hiányzó populáció erőltetett ütemű pótlásáról szól. (lásd betelepítések, "lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség!" Ratkó-gyerekek, egyedülálló anyák és 3-gyerekesek lakás támogatása a szocializmusban, Orbán-féle CsOK és hétszemélyes autóvásárlási támogatás 3-gyerekeseknek)  Ezt a különös dinamikát, nevezhetném akár hungarikumnak is. 

A hungarikumok sorába általában pozitív jelenségeket szeretünk emelni, büszkélkedni szeretnénk, pedig vannak szép számmal negatívumok is, például az egyik ilyen a "magyar betegségnek" nevezett tbc, melynek - úgy mondják - genetikai okai vannak. A sajátjai ellen fordulás, ez az örökölt "társadalmi autoimmun betegség" is tipikusan magyar jelenség, mely viselkedés talán a génjeinkben rejlik.

Pedig hát a szántogató paraszt zsebében mindegy milyen pártkönyv lapul, kun, bogumil, vagy frank. Ökrei éppen olyan vidáman lépegetnek a barázdában, mintha egy klezmer slágert, vagy Internacionálét fütyörész, esetleg egy derűs gospelt dudorászik. Mindenkinek itthon kellene maradnia, a földet nem volna szabad kihúzni senki lába alól. A búza nőjön, legyünk gazdagok mindannyian.

Ismert tény, hogy egyes népek évszázadok óta viszálykodnak egymással, a magyar ellenben mindig a sajátjait marja a legvehemensebben. A viszály-habitus lecsorgása a magánéletbe világosan jelzi, hogy az agresszió célpontjai a család gyengébb tagjai (nem feltétlenül nő és gyerek, lehet férfi is), a "nemzeti" agresszió is a társadalom gyengébb érdekérvényesítő rétegei ellen irányul. E rétegben felnövő ifjú, "aki a hazáját nagyon szerette, de kit a hazája nem szeretett" (Bródy)  egyszer csak "szertenézett és nem lelé honját a hazában" (Vörösmarty).

Borítékolom, hogy egy következő választási győzelem után a korábbi éra fiatal tagjait fogja a Kárpát medencéből kisodorni a politika szele, akár a pitypang kicsiny ernyőit a szél, vagyis a demográfiai deficit folytatódik.

Egy kultúrát nem vetünk le, mint egy kopott farmert, mert ez a ruhánk, szeretjük, fiatalon tart és jól áll nekünk.

Magamnak feltett magam kérdésére, melyben megfejteni próbáltam a magyarság sajátos viselkedését saját magával szemben így válaszoltam maga-magamnak egy délután, röviden. 

Kis Judit Ágnes:  Kesergő 

Hazám, édes hazám,

Szeretőm és anyám,

Velem rosszul bántál,

Jaj, de megaláztál. 

Kerestem a kedved,

Még a jég is megvert,

Ügyedben, ha jártam,

Kibicsaklott lábam. 

Keserű a bosszúd,

Sós kávéval itat,

Bárcsak kiköphetném

Édes szavaidat. 

Nincsen hová menni,

Nem véd tőled semmi.

Halálra, örökre

Hozzád vagyok kötve.