Corvinák Budán

A Corvina könyvtár budai műhelye. 

Kiállítás az Országos Széchenyi Könyvtárban.

2018.11.06-2019.02.09.

Corvina Virtualis

A Corvinákat a kiállítás bezárása előtt pár nappal sikerült megnéznem. 10 órakor érkeztem és délután fél ötkor távoztam. A három félhomályos terem annyi látnivalót kínált, hogy mire mindent végig néztem, jócskán eltelt az idő. 

Nagy élmény volt. A kiállítás nem a könyvek tartalmáról beszélt, hanem könyvekről, mint tárgyakról. Tárgyakról melyekre rárakódott a történelem. 

A könyvgyűjtés Mátyás királyi hobbija volt. Vagyonokat költött rájuk, akár az orosz cári család a Faberge tojásokra. A könyvek között sétálva oda tudtam képzelni magam abba a szobába,, ahol a kétezer könyv egymáson fekve várta, hogy a király felüsse őket. Kedvencem lett Beatrice imakönyve, (amelyik ott sem volt valójában) a légiesen finom díszítése miatt. Bár a könyvek a király tulajdonát képezték, az alkotóikról szólt mindahány. A névtelen másolókról, akik munkája túlélte a századokat.

Vásároltam egy képeslapot a könyvtár szinte üresen kongó ajándékboltjában: A Hieronymus-Corvina címlapját,  – A mű Szent Jeromos Szent Pál leveleihez írt magyarázatait tartalmazza  (Kézirattár, Cod. Lat. 347, f. 1r.) 

Mivel nem készítettem fotókat, néhány linket mellékelek illusztrációként:

Nádasdi Szabó Zoltán blogja:    Mátyás király és az ő Corvinái.

Csapodiné Gárdonyi Klára: Humanista kódexek nyomában

Mátyás címere:

Katonadalok, 1918.

Bartókék Bécsben - Katonadalok, 1918. KONCERT A ZENEAKADÉMIA NAGYTERMÉBEN. 2018.október 7.

  


A koncerten elhangzottak Bartók Béla, Kodály Zoltán és Kodály Zoltánné Sándor Emma népzenei feldolgozásai, kiegészítve a Kárpát-medencei nemzetiségek hagyományos népzenéjének legszebb darabjaival. 

A koncert előzménye az az 1918 januárjában megtartott bécsi koncert volt, amelyen az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek régi és újabb katonadalait mutatták be. Az előadás magyar nyelvű részének színpadra állításában Bartók oroszlánrészt vállalt – maga is fellépett –, és Kodályt is bevonta a munkába. A nagy sikerre való tekintettel került volna sor a koncert budapesti megismétlésére, ezúttal további, az akkori Magyarországon élő nemzetiségek zenei anyagával kibővítve, ugyancsak Bartók Béla szerkesztésében. A történelem azonban közbe szolt, az ismétlés elmaradt. Száz év múltán elérkezett az idő, hogy – a kerek évfordulón visszaemlékezve – a Bartók által tervezett hangverseny megvalósulhasson.

A fellépő művészek voltak:

Agócs Gergely (ének, fujara), Balogh Kálmán (cimbalom), Borbély László, Czébely Bea, Lénárt Ágota, Pfeiffer Gyula (zongora), Kelemen Barnabás, Kelemen Gáspár (hegedű), Kiss B. Atilla (tenor), Hideg Anna (Ördöngösfüzes, Erdély – ének), Lengyel László Türei (Kalotaszeg, Erdély – ének), Navratil Andrea, Pál Eszter, Sőregi Anna (ének), Szabó Péter (cselló)

Közreműködtek a Szent Efrém Férfikar  és a  Magyar Állami Népi Együttes zenekara Pál István „Szalonna” vezetésével.

 

A koncert felkavaró élmény és óriási siker volt. Az előadást a színpad hátterében első világháborús fekete-fehér fotók vetítése kísérte. A lövészárokban szenvedő szegény honvédek életéből ennyi maradt meg - fotók. No, meg a katonadalok, melyeket valamikor a honvédek is énekeltek. Utósló mozzanatként a közönség is elénekelte ezeket.  A jegy mellé kapott műsorfüzetben azon dalok kottái szerepeltek, melyeket minden magyar ember jól ismer, úgymint : Fiumei kikötőben, Százados úr ha felül a lovára, Fütyül a masina, Kimegyek a doberdói harctérre és így tovább. Ez az éneklés megindított mindenkit. A legmélyebb érzelmekre ható hangversenyt éltem át.

FRANKOFON FILMNAPOK BUDAPESTEN 2018

A nyitófilm, az Egy fiatal nő  (Jeune femme) nagyon tetszett. Nem véletlenül választották nyitófilmnek. Úgy látszik, ha van egy fesztivál, mindig a nyitófilmet kell megnézni.

Az Egy burka, egy nadrág (Cherchez la femme) című filmet már fenntartásokkal fogadtam. A párizsi muszlimokat kifigurázó motívumok tipikus viselkedésformákat, jellegzetes figurákat sorakoztattak fel, de ezeket nem éreztem hitelesnek, bemutatásukat inkább propagandisztikus célúnak találtam. Ezzel ellentétben a francia közemberek viselkedésének, a muszlim közösséghez való hozzáállását nagyon érdekesnek találtam. Nemkülönben érdekes volt számomra a francia család politikai irányultsága és hogy ezt minden félelem és szorongás nélkül élték meg. Nálunk az ilyesmi elképzelhetetlen lenne, az emberek politikai, vallási identitása rejtett, csak hasonszőrűek körében nyilvános.

A Mrs Hyde (Madame Hyde) című film alapötlete nagyon izgalmas, de egy se füle se farka alkotás született belőle. Egy villámcsapás következtében a hosszú éveken át sikertelen tanerő sikeressé válik, felkelti a diákok érdeklődését a fizika iránt. Éjszakánként azonban fénylényként kóborol és mindent eléget, amihez hozzáér, legyen az pad, kutya, vagy gyerek. Végül feladja magát a rendőrségen. Mi akar ez lenni? Tök gáz. Az iskola hangulata, a gyerekek és a tanárok viselkedése sokat elárult a francia társadalomban uralkodó toleranciáról és ez tetszett. A tanárnő fizikai szertára, kutató laborja az iskola hátsó kertjében lévő konténerben, szintén nagyon tetszett.

Két barát (Les deux amis) Ez a film nekem, közép-európai nézőnek megint csak feladta a leckét. Egy börtönből dolgozni kijáró lányba beleszeret egy férfi, aki a barátja segítségét kéri, hogy a lánynál célt érjen. A barát persze elszereti a lányt. A lány mindkettőjükbe beleszeret. (Asszem.) De nem is ez a lényeg. Hanem ahogy a barátok szakítanak. Vincent még nem tudja, hogy a barátja elhálta tőle a szerelmét, mégis szakít vele. Nyíltan megmondja neki, hogy nem akar barátkozni vele a továbbiakban, mert már semmit nem lát benne, ami vonzaná. Hát ilyet se láttam még! Egy barátságot nyíltan megszakítani nem szoktunk. Az szépen elhal majd magától is, ha nem találkozunk.

Egészében véve a francia filmtermésnek ez az  évjárata nem a legjobb, közepesnek mondanám, az egyes filmeknek inkább csak felvillanásai vannak.

Kell a vidámság: Dől a lé és az Amazonok

A  Ray Cooney: Dől a lé, avagy pénz áll a házhoz (Funny Money 1994) című bohózata könnyed szórakozást ígért. Teltház volt a márc.22. délután háromkor kezdődő előadáson, az Átrium Centerben, a Vidám Szinpad nézőterén csupa nyugdíjas ült. Kis taps kísérte Varga Mihály és stábja érkezését. Kiderült, az ingyen szórakozás egyben kampányrendezvény is.

És tényleg az volt. A rózsadombi Dombok Budai Polgári Egyesület vezetője rövid köszöntője után szerényen félreállt és a mikrofonhoz lépett a miniszter. Köszöntötte a nyugdíjasokat, intette őket, hogy vigyázzanak magukra. Négy gyermeke közül a négyéves kisfiáról anekdotázott, majd egy Aquinói Szent Tamás idézettel búcsúzott, miszerint a humorérzék adottsága isten áldása az embernek. Aztán reményét fejezte ki, hogy nyernek a választáson és jó szórakozást kívánt.

Az előadás a műfaj szokásos eszközeit használva próbálta hatása alá vonni a közönséget. Már a kiinduló helyzet is abszurd és mesterkélt, egy munkából hazafelé tartó hivatalnok, Mr. Perkins elcseréli az aktatáskáját egy bűnözőével, melyben 735 ezer font lapul. A férfi sejti, hogy a pénz bűnből ered, mégis szeretné megtartani. Felesége épp a férje születésnapjára készül és egy baráti házaspárt is meghívott vacsorára. Az események a rendőrség, a bűnöző és egy kotnyeles taxisofőr bekapcsolódásával iszonyúan megkeverednek és a követhetetlenségig fajulnak. Ilyenkor szokott az ember a stressz feloldásaként egy másik csatornára kapcsolni, vagy elszenderedni.

A második felvonásban a káosz folytatódott,  már három aktatáska volt a színen, és a néző csak a pénzzel telit követte mint egy itt a piros hol a piros játékban, az események követésére már nem futotta. A kijáratnál minden néző kezébe nyomtak egy kampányújságot és hazamentünk. 

Az Amazonok (Jean-Marie Chevret, 2003) a Rózsavölgyi Szalonban (márc.21.) remek szórakozást nyújtott, humoros, szellemes és lebilincselő előadás volt. A kor és a téma közel állt hozzám, mivel idősödő hölgyekről szólt. Semmi gügyögés, a szerző kíméletlenül kritikus a korral, a szereplőivel, de érezhetően szereti is őket. Jóízűen játszottak a színészek, a kedvencem Nárai Erika lett. Ozsgyáni Mihályt nem ismertem korábban, a szünetben meglepetéssel láttam a kihelyezett szórólapokat megjelent könyvéről. A szórólapon semmi nem állt, a könyv címén kívül. Másnap reggel bekapcsoltam a rádiót és a következőket hallottam: "Az elkövetkezendő félórában Osgyáni Mihállyal beszélgetünk az első könyvéről."  és szépen  megtudtam, amit tudni akartam.

Roma probléma Magyarországon

Semmi bajom a romákkal. Sőt. Magyar állampolgárok ők is, akárcsak én.

Sajnálatosnak tartom, hogy sokan közülük szegények, hogy az iskolában nehezen jutnak előre, hogy a börtönökben felülreprezentáltak,  hogy se a szocializmusba, se a kapitalizmusba nem illeszkednek. Illetve máshogy illeszkednek.

Csupán egy másik oldalról szeretném megvilágítani ezt a problémát. Egy olyan oldalról, amelynek a feltünését már régóta várom a magyar sajtóban. 

Mikor hallok már egy icipici önkritikát a roma társadalom irányából. Mikor gyakorolnak önbírálatot a gazdag roma vállalkozók, hogy igen elloptuk a falatot szegény roma testvéreink szája elől. A roma értelmiség részéről is elvárnék néhány bűnbánó szót arról, hogy mihelyt kiemelkedtek a szegénységből miért fordítottak hátat a roma közösségnek? Mikor hallom azt, hogy köszönjük a rengeteg figyelmet, a rengeteg kutatást, a tanárok áldozatos munkáját, a rengeteg pénzt amit kaptunk tőletek magyarok. Mikor állnak fel roma fiatalok, és vallják be, számukra nem sikk a tanulás, a  jogosítvány megszerzésén túl nem érdekli őket. Mikor lesz az, hogy nem csak várják a mannát, hanem ők állnak elő konstruktív javaslatokkal? Mikor emelkednek ki azok a roma vezetők, akik őszintén és szívvel lélekkel áldozzák fel magukat a saját közösségükért. Mikor terjesztik el maguk között a jó példákat, a sikertörténeteket az önfenntartásra képes családok, közösségek? Mikor zárkóznak fel  tömegesen a sikeres kezdeményezések mögé? Mikor támogatják roma milliomosok a sikeres roma iskolákat?

Miért kell állandóan azt hajtogatni, hogy a magyar közösség nem törődik velük, hogy keveset, vagy semmit nem tesz a romákért, a felzárkóztatásukért, szociális helyzetük javításáért. Igenis tesz, méghozzá rengeteget. Ha egy statisztikában megvizsgálnánk a társadalom  szellemi ráfordításait, azt a rengeteg kutatást, tanulmányt, javaslatot, elámulnánk. Ha összeszámolnánk az utóbbi 40 év anyagi ráfordításait a romák helyzetének javítására, elképednénk a döbbenetes számokon. Érthetetlen számomra, miért nem érik el ezek a kívánt hatást.

Mintha egy sértődött közösség lenne, akiknek nem jó ami van, de gőzük sincs, hogy mi lenne nekik a jó. Ezért aztán úgy jó minden, ahogy van, majd csak lesz valahogy, mert valahogy mindig volt, meg lesz is.

Tudom, hogy mi magyarok baromi passzívak vagyunk, és kritikáim, amit a roma társadalommal kapcsolatban megfogalmaztam, érvényesek a magyar társadalomra is. Mégis valahogy az a benyomásom, hogy a romák sokkal passzívabbak. Ha valaki kiáll mellettük, csak néznek, nem támogatják. Meg kellene szakítani ezt az ördögi kört.

Kezdetben egy kis önkritikával.

Akkor elkezdhet haladni a roma közösség egy úton, melynek a két oldalán neves iskolák állnak. Olyan iskolák, amelyekből a legtöbb gyerek kerül egyetemekre, és amelyek kapuja előtt sorban állnak a felvételre várakozó diákok.