A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjának, Jelenczki Istvánnak, Áldom a Teremtőt I.-II. című portréfilmjét az Urániában láttam. Csupa ősz fej a nézőtéren, sehol egy fiatal arc. Az egyben vetített két részes film kissé terjengős, de az erdélyi származású művész-régész-történész aprólékosságig menő bemutatása úgy látszik ezt igényelte.
Nem dokumentum film, nem helyezi tágabb kontextusba az életművet. Bemutatja egy művész életét, aki bár sikeres, mégis örök kételkedő marad. (Lásd a film végén a Miatyánk szövegének elemzése.) Mi lett volna jobb, ha művészként teljesedik ki, vagy ha a régész-történész szakmát űzi teljes szenvedéllyel? A film azt mondja, mindenben nagyot alkotott. Amellett, hogy sokoldalú ember volt, vallásosságát és látványosan megvallott magyarságát emeli ki.
László Gyula annak a nemzedéknek a tagja (magam is közéjük tartozom), amely az iskolában, a szüleitől nem kapott kielégítő választ, csupán romantikus meséket a magyarság eredetéről, és jobb híján maga vette kezébe a kérdés megválaszolását. A tudomány egyre fejlődik, László Gyula kettős honfoglalás elméletét mára meghaladta az idő.
Arra vonatkozóan nincsenek biztos támpontok, hogy
mi történhetett a hunokkal Attila halála után. Elképzelhető, hogy egy részük itt
maradt a Kárpát-medencében, más részük pedig visszatért a sztyeppékre. A kulcs ezeknek a népeknek a vallása lehet, melyet ma még nem kutatnak. A sztyeppei népek közül többen a hunok leszármazottjainak tartják
magukat, így nemcsak mi magyarok, hanem például a bolgárok, az oszmán-törökök és az ujgurok is.
Újabb történeti, nyelvészeti forrásanyagok, a néppé válás törvényszerűségeinek felismerése, a genetikai, a régészeti és vallás kutatások sok újdonsággal szolgálhatnak, bár nagy meglepetés nem várható.
Kár, hogy a szocializmus időszakában magyar régészek nem folytathattak nagy szabású régészeti feltárásokat a "baráti" Szovjetunióban a magyarság eredetével kapcsolatban.
A film segít az emlékezésben és majd az utókor értékeli tárgyilagosan az életművet.
