Mari és a menekültek (novella)

Mari egyedül élt kis lakásában egy Józsefvárosi ház második emeletén. Egyik este fél nyolckor mint rendesen, kényelmes köntösbe öltözötten letelepedett a tévé elé és maga elé húzta a tálcát, amelyen  egy tányérban a vacsorája gőzölgött.

Egyszer csak csengettek.

Amikor kinyitotta a gangra nyíló ajtót, döbbenten látta, hogy rég nem látott Árpi bácsikája áll a küszöb előtt, vállára terített pokrócban. Árpi bácsi mellett Kriszta, a lánya, Rozika ángyi és az ikrek álltak füstszagúan és tépett ruhában.
- Földönfutók lettünk, leégett a házunk, Marikám! Odalett mindenünk! És képzeld, a tűz a szomszédok házaira is átterjedt, az egész falu megsemmisült! Segíts rajtunk! - sírta el magát  Árpi bácsi és Mari vállára borult. Ekkor Mari kinézett Árpi bácsi válla felett. A gangon emberek álltak, egészen a lépcsőig. Füstszag terjengett, kormos arcok meredtek rá a fejekre húzott pokrócok alól. Mari szíve összefacsarodott. Az emberek türelmetlenül toporogtak, egy pokróc alól csecsemő sírdogálás hallatszott.
Mari a döbbenetéből szólni sem tudott, majd így szólt: - Tessék bejönni, Árpi bácsi! - maga pedig kilépett a gangra, hogy lássa az embereket. A háta mögött betódult Árpi bácsi és családja, nyomukban néhány ismeretlen.
- Hé, várjanak csak, maguk kicsodák?
- Mi is menekültek vagyunk, hiszen mindenünk odalett. Nem tagadhatja meg tőlünk a segítséget! Új életet szeretnénk kezdeni a itt a fővárosban. Csupáncsak négy picurka esztendőig kérnénk az ön támogatását!
E rövid szóváltás alatt ismeretlen asszonyok és gyermekek kerültek az ajtón belülre. Mari visszalépett a lakás kicsiny előterébe és megpróbálta becsukni az ajtót. Nehezen ment, mivel még hárman szerettek volna benyomakodni. Amikor becsukódott  az ajtó, Mari kulcsra zárta. Felzaklatva dőlt a falnak. A lakás minden pontján állt, ült, gubbasztott valaki. Csak az ikrek találták fel magukat: éppen a szájukat törülték pulóverük ujjába az üres vacsorás tálca mellett ülve.
- Mi lesz most, Árpi bácsi?
- Marikám, ne aggódj, mi már három év alatt biztosan integrálódunk a fővárosban. De lehet, hogy még hamarabb is...
A gangról ütemes skandálás hangzott fel:  "Mari, engedj be! Mari, engedj be!"
A zajokra oly érzékeny szomszédok ki sem néztek, az ablakok egymás után sötétültek el.

Mari felnyögött a tehetetlenségtől. Ekkor érezte, hogy valami meleg folyik végig a kezén.
A vacsorája volt, mely kifolyt a megbillent tányérból.
A tévében már az időjárás jelentést adták. Átaludta a menekültekről szóló híreket.
xxx 
----------------------------------------------------------------------


A novella után még valamit el szeretnék mondani:

Kislányokként sokat játszottuk egy körjátékot. Körbe álltunk és ütemes taps mellett ezt énekeltük:

"Ajtó ablak nyitva van, bejöhet akárki

és egy nagyot dobban, bejön Zsuzsi néni.

Hej Zsuzsi néni, maga csúnya néni

Éjjel nappal holdvilágnál

almát akar lopni"

Ez a dalocska jár a fejemben, csak éppenséggel másik változatban az újkori népvándorlás (honfoglalás?) kapcsán:

"Európa nyitva van, bejöhet akárki...."

Tegnap meg érdekes párbeszéd zajlott köztem és egy ismerősöm között. Akkor történt, amikor a hegy arra várt, hogy elkezdjünk felmászni rá egy ösvényen  a nordic walking botjainkkal. Míg gyűlt a társaság, a migránsokról beszélgettünk.

- Mint Buda várát annak idején a törökök, úgy fogják elfoglalni Európát. - jegyezte meg valaki.

Megütöttek ezek a szavak, mert hetek óta ez járt az én fejemben is. "Mint Buda várát annak idején" pontosan ezek a szavak keringtek a fejemben és ezek szerint nem vagyok egyedül vele.

Nekünk, magyaroknak van egy történelmi tapasztalatunk, mi már megégettük magunkat, amikor a muzulmánok kultúráját a bőrünkön érezhettük.

Csak besétáltak a várba, mint akik nézelődnek. Aztán adott jelre lefegyverezték az őrséget és Buda vér nélkül, csellel került a török kezére. Aztán vitték a magyar gyerekeket janicsárnak. Hát most visszakapjuk az elrabolt gyerekeinket: állítólag nyolcezer, más adatok szerint háromezer, elhagyott  muzulmán, többségükben afgán fiatalkorú él Magyarországon.

Történelmi hagyományaink mások, mint a németeké, franciáké, hollandoké. Mi harcoltunk, jobban mondva őseink harcoltak a török ellen, mégis megszálltak százötven évre. Az oroszok "csak" negyven évig ültek a nyakunkon. Nem felejtettük el egyik megszállást sem.

Emlékszünk rá, minden magyar emlékszik.

- Ezért volt visszatetsző számomra a "keleti nyitás" politikája. 
- Emiatt nem tudok lelkesedni azért, ha Szigetvár mellett a lelkes régészek  nagy Szulejmán sírját kutatják.

Érdekel a muzulmán kultúra, vizsgáztam a Koránból, tanultam arabul. Mégis azt érzem, amit Petőfi a zordon kárpátokkal kapcsolatban érzett AZ ALFÖLD című versében. "Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja."

 Európa nyitva van, mint annak idején Buda vára.

 

Képmelléklet: Wikipedia, Török hódoltság Magyarországon.