Amikor megérkeztem, javában folytak az előkészületek. Egy zsíros kenyeret kenő gépész fiúnak segítettem. Odahordtam neki az előre felszeletelt vekniket, majd az asztalokon gúlába halmoztam a libazsíros finomságot.
A zsír folyékonyra olvadt, nem volt ikrás, mint legutóbb. A frissen sült kenyérveknik összelapultak a szatyorban, ezért a kenyérszeletek, hosszúkásra, keskenyre váltak. A hagyma is másképpen nézett ki. Vastagabb csíkokra szeletelték, mint legutóbb,ropogósabb maradt, az íze kevésbé volt ecetes, inkább sós. A diákság vígan falatozta, fogyni éppúgy fogyott, mint máskor.
A Schlendrián szakestélyen ezúttal a résztvevők felét vendégek tették ki.
A szomszédban a Szalamandrák szakestélye zajlott, áthallatszott éneklésük. Norbi, alias: Semi Hagar be is jelentette, hogy ma este megosztja szívét a két szakestély között, ezért legyen kitéve neki mindig egy pohár vörösboros kóla az elnöki asztal sarkára, hogy ide-oda futtában kiszáradt ajkait megnedvesíthesse.
Egy fiú bocskaiját firmája avatta fel.
"Ez legyen az első és utolsó folt, ami esik rajta!" A súlyos szavakat sörrel való könnyed megöntözés követte.
A szünetben Ágival és Emesével beszélgettem, mi történt velük a gólyatábori megismerkedésünk óta eltelt három év alatt.
Minden ugyanolyan volt tehát és mégis más. Minden szakestély eltér valmiben az előzőtől.
Másmilyen a hagyma, máshogy néz ki a kenyér, máshogy fest a korsó, most több a vendég, máskor kevesebb.
A hangulat ugyanolyan. Ugyanolyan a gyertyafény is, meg az a titokzatos erő, mely a nótákból árad és láncnál erősebben összeköt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése