Befordultunk a célegyenesbe, az egyetemen elkezdtük a hatodik szemesztert. Heten maradtunk a huszonhétből. Kreditszámolgatás, tervek, hogyan tovább, mesterképzés, gondterhelt arcok, fejvakarás. Bele kell húzni, ez a lényeg.
De most nem a tanulásról, másról akarok írni.
Szombaton az óra után sötétben, esőben bandukoltam a kolesz felé, amikor a járdán előttem egy sálat vettem észre a földön. Jobbára fél pár kesztyűket szoktam találni telente, az idei tél úgy tűnik, sálas. Előző esti magányom jutott eszembe a kollégiumi szálláson. Felveszem, gondoltam, legalább lesz mit csinálnom. Kimosom és másnap visszahozom ugyanerre a helyre.
Úgy is lett.
Kimostam a sálat, és azon tűnődtem, ki veszíthette el? Földszínű sál volt, zöldesbarna, puha, laza fonalból kötött, hosszú rojtokkal a két végén. Egy fiú? Egy lány? Egy kóbor lélek? Kedvenc sál lehet, gondoltam.
A sál meg is száradt reggelre.
Vasárnap volt. Tíz órára mentem előadásra a Gyermekvárosba. A sálat felkötöttem a vaskorlátra az út mellett. Részemről a történet véget ért.
Tévedtem.
Óra után ugyanazon az úton, ahol a sálat találtam és hagytam, a buszmegálló felé igyekeztem. Előttem két társam, egy fiú és egy lány haladt, akik velem együtt részt vettek az órán és akiket látásból ismertem. Hirtelen a lány megtorpant, meglepve felkiáltott és levette a sálat a korlátról.
A buszmegállóban beszédbe elegyedtünk. Hihetetlen!-mesélte Ági, a kedvenc sálam meglett!
Mit tegyek, gondoltam, legyek láthatatlan jótevő, titkos szerencse angyal, vagy meséljem el, hogy talált sálakat mosok unalmamban este a kollégiumi szálláson? A láthatatlan szerencse angyal szerepét választottam. Megelégedtem azzal, hogy teljesült a kívánságom: megtudtam, ki a tulajdonos és hogy valóban örült és valóban a kedvenc sálja volt.
A pályaudvaron óriási tömeg fogadott. Hát persze, vasárnap van! A pesti intercity tömve lesz, talán még helyjegyet sem kapunk.
Hárman három külön sorba álltunk a pénztárnál. A jegyeladó asszonyság közölte velem, hogy a helyjegy elfogyott. Átmentem Ágihoz, aki még nem került sorra. Ha kell, első osztályra is vesz jegyet, mondta elszántan, muszáj, hogy elutazzon ezzel az intercityvel. Közben a fiú is odajött hozzánk, ő sem kapott helyjegyet. Ekkor ért Ági az ablakhoz.
Egy darab helyjegyet tudok adni, mondta neki a pénztárosnő.
Ági megvette azt az egy helyjegyet. A fiú is felszállt vele az intercityre, nem bánva, hogy állni fog és hogy valószinűleg bírságot kell fizetnie.
Én a gyorsvonatra szálltam fel, ami öt perccel később indult ugyan, de kb egy órával később ért Pestre. Volt ülőhelyem, olvasgattam, morfondíroztam.
Megtalálta volna a sálját Ági a közreműködésem nélkül?
Ha nem vettem volna fel a sálat, én kaptam volna azt az egy helyjegyet?
De most nem a tanulásról, másról akarok írni.
Szombaton az óra után sötétben, esőben bandukoltam a kolesz felé, amikor a járdán előttem egy sálat vettem észre a földön. Jobbára fél pár kesztyűket szoktam találni telente, az idei tél úgy tűnik, sálas. Előző esti magányom jutott eszembe a kollégiumi szálláson. Felveszem, gondoltam, legalább lesz mit csinálnom. Kimosom és másnap visszahozom ugyanerre a helyre.
Úgy is lett.
Kimostam a sálat, és azon tűnődtem, ki veszíthette el? Földszínű sál volt, zöldesbarna, puha, laza fonalból kötött, hosszú rojtokkal a két végén. Egy fiú? Egy lány? Egy kóbor lélek? Kedvenc sál lehet, gondoltam.
A sál meg is száradt reggelre.
Vasárnap volt. Tíz órára mentem előadásra a Gyermekvárosba. A sálat felkötöttem a vaskorlátra az út mellett. Részemről a történet véget ért.
Tévedtem.
Óra után ugyanazon az úton, ahol a sálat találtam és hagytam, a buszmegálló felé igyekeztem. Előttem két társam, egy fiú és egy lány haladt, akik velem együtt részt vettek az órán és akiket látásból ismertem. Hirtelen a lány megtorpant, meglepve felkiáltott és levette a sálat a korlátról.
A buszmegállóban beszédbe elegyedtünk. Hihetetlen!-mesélte Ági, a kedvenc sálam meglett!
Mit tegyek, gondoltam, legyek láthatatlan jótevő, titkos szerencse angyal, vagy meséljem el, hogy talált sálakat mosok unalmamban este a kollégiumi szálláson? A láthatatlan szerencse angyal szerepét választottam. Megelégedtem azzal, hogy teljesült a kívánságom: megtudtam, ki a tulajdonos és hogy valóban örült és valóban a kedvenc sálja volt.
A pályaudvaron óriási tömeg fogadott. Hát persze, vasárnap van! A pesti intercity tömve lesz, talán még helyjegyet sem kapunk.
Hárman három külön sorba álltunk a pénztárnál. A jegyeladó asszonyság közölte velem, hogy a helyjegy elfogyott. Átmentem Ágihoz, aki még nem került sorra. Ha kell, első osztályra is vesz jegyet, mondta elszántan, muszáj, hogy elutazzon ezzel az intercityvel. Közben a fiú is odajött hozzánk, ő sem kapott helyjegyet. Ekkor ért Ági az ablakhoz.
Egy darab helyjegyet tudok adni, mondta neki a pénztárosnő.
Ági megvette azt az egy helyjegyet. A fiú is felszállt vele az intercityre, nem bánva, hogy állni fog és hogy valószinűleg bírságot kell fizetnie.
Én a gyorsvonatra szálltam fel, ami öt perccel később indult ugyan, de kb egy órával később ért Pestre. Volt ülőhelyem, olvasgattam, morfondíroztam.
Megtalálta volna a sálját Ági a közreműködésem nélkül?
Ha nem vettem volna fel a sálat, én kaptam volna azt az egy helyjegyet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése