2020. január 18., szombat

Rubens kiállítás - Az összehasonlítás sokkja

Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora, Szépművészeti Múzeum, 2019. október 30. – 2020. február 16.

A kiállítás másfél óra alatt bejárható, de napokig nem feledhető. Újra és újra felbukkan valami az elmében, valami nyugtalanító vágy, az összehasonlítás vágya. Más érdekelte a középkori embert, más tetszett neki, más alapokon nyugodott kultúrája. Egyszerre  tetszik és lenyűgöz, de egyszerre tart magától távol.


Paul Rubens: Brigida Spinola-Doria képmása, 1606, Washington, National Gallery of Art; Samuel H. Kress Collection © Washington, Courtesy National Gallery of Art


Döbbenetes összehasonlításra maga kiállítás is alkalmat nyújt. A jóslat kinyilatkoztatása című hatalmas képét a korban divatos óriási faliszőnyeg készítéséhez festette Rubens. A kép előtérben egy hatalmas bika teste hever, friss mája a jós előtt. Anyaga gyapjú és selyem, arany és ezüstszálakkal. A korszakban népszerű volt a motívum, a mesterek többször is leszőtték. A faliszőnyeg a festmény tükörképe, színvilága halvány pasztell,  újkorában talán ugyanolyan színes lehetett, mint a festmény.  Másként öregszik egy textil és egy olajkép. A textil világosodik, az olajkép sötétedik. Hát erről szőnyeg-remekműről szívesen meghallgattam volna egy előadást.



A jóslat kinyilatkoztatása, Decius Mus sorozat. Falikárpit. (Madrid, Palacio Real) 



A múzeum shopban a bejárat közelébe tették a Rubens motívumos ajándéktárgyakat és ez újabb sokkoló összehasonlításra ad lehetőséget, döbbenetes hatást kelt. Van valami tekintélyromboló abban, hogy egy spanyol infánsnő arcképe lekerül az örökkévalóság faláról és hordozhatóvá, moshatóvá válik. Póló és  szatyor oldaláról pillant felénk nyilvánvaló rosszallással. Hát hova jut így a világ?

 
Felirat hozzáadása




Az alábbi linken bővebb ismertető a kiállításról:

https://revizoronline.com/hu/cikk/8155/rubens-van-dyck-es-a-flamand-festeszet-fenykora-szepmuveszeti-muzeum/

2020. január 14., kedd

Kőkorszaki rítusok - Egy könyv keletkezése

Valami okból a magyarok elődeivel kapcsolatos kutatások eredményei kevéssé tűnnek meggyőzőnek. Ez azért különös, mert sokan foglalkoztak vele.

Úgy látom, sokan vélekednek hozzám hasonlóan, a helyzet az én iskolás korom óta sem változott sokat, pedig az érdeklődés óriási. Az egyetemen a legnagyobb létszámú érdeklődést a magyarok eredetével kapcsolatos előadáson láttam, gombostűt sem lehetett volna a leejteni a fiatal hallgatóság sorai közé. A hiányérzet következtében egyre másra alakulnak ősmagyarságot kutató öntevékeny, amatőr csoportok, intézmények, naponta írnak, tartanak előadásokat.)

A múzeumokban hegyekben állnak a leletek, melyeket senki nem láthat, a tudományos kutatások eredményei nem publikusak. A kutatók kevesen vannak,  nem érnek rá, a publikációkat, összegező munkákat rosszul fizetik - számtalan oka lehet, ami miatt a tájékoztatás nem kielégítő.

Újra és újra felül kell vizsgálni az eddig közzétett eredményeket,  mintha egy kondér levesben keresgélnénk az ízes falatot, de csak túlfőtt zöldségek akadnának a kanalunkba.
Minden kutató sejtelmek és intuíciók alapján indul el, de elődeink annyira összekuszálták a szálakat, hogy szinte lehetetlen a kutatás. Szinte!
A kor azonban halad és benne a tudományos módszerek is fejlődnek, a tudományok ma már egymás segítségére sietnek. Az interneten is sok anyag kutatható, de a tárgyilagosság és tényszerűség ritkán jellemző ezekre.
Az én intuícióm kb 2000 környékére tehető. Ekkoriban napi nyolc órában dolgoztam egy irodában, otthon a háztartás és három gyerek várt. A Túróczyi krónika László párbaja a kun vitézzel című képe ekkor fogott meg, úgy akadt meg az elmémben, mint valami virtuális bogáncs. Nem tudtam másra gondolni, szüntelenül azon elmélkedtem, hogy a látható képen túl milyen rejtett filozófia, vagy  vallásos elképzelés húzódhat meg. Ezt ma már tudom, de akkori csekély ismereteim alapján egy kissé zavaros írásmű született, mely úgy gondoltam, feltárja a kép hátterében rejtőző archaikus hitvilágot. (Az utolsó táltos)
Egy idő után kétségeim támadtak és tovább kutattam. A nyomok természetesen keletre vezettek. A sámándobok szimmetrikus rajzai kezdtek érdekelni. Mindent elolvastam, ami elérhető volt. Közben munkanélküli lettem. Rátaláltam a Stellárium nevű planetárium programra, és a sámándobok ábrái és a csillagképek közti összefüggéseket kerestem. Éjszakák teltek kereséssel, füzetek teltek meg adatokkal. És egyszer csak siker koronázta az erőfeszítéseimet: előbukkant egy adat, amire vártam.
Nagy nehezen Angliában találtam kétkezi munkát. Rengeteget dolgoztam, túlóráztam. Szabadidőmben könyvtárakat bújtam, terepeket jártam be, fotóztam. Ezeket az éveket a Stonehenge kútja című könyvemben örökítettem meg.
Amikor nyugdíjba mentem, módszeres tanulásba kezdtem, de mindig a cél lebegett a szemem előtt: bizonyítékot kell szereznem az adat alátámasztására. Hosszú évek alatt két bizonyítékot találtam, egy régészetit és egy vallási szertartást. Ennyi maradt, az idők folyamán a keresztény-pogány, valamint az iszlám-pogány szimbiózis tökéletesen elfedte, felszívta a korábbi hitvilág elemeit.
Hát, ez nem sok, mondhatná bárki. Én meg azt mondom, három láb már elég ahhoz, hogy egy asztal ne billegjen.
A megírástól azonban távol álltam. Arra gondoltam, kutatási eredményeimet átadom egy tudományos intézménynek. Nekik azonban - sajna - nem kellett, ellenben biztattak, hogy írjam meg magam.
Hát nekifogtam. Ennek éppen három éve.
Megírtam a könyvet, melyben összegezem a kutatásaimat. Módszerem az, hogy tényeket állítok egymás mellé. Ma úgy látom, a magyar népesség  hitvilágával kapcsolatos kutatások eredményei nem függetlenek a többi európai nép hitvilágának kutatási eredményeitől, össze kell rakni ezeket, mint egy mozaik darabkáit. A honfoglalás kori magyar törzsek hitvilága azonos lehetett a többi nép hitvilágával, legfeljebb a szertartásaik különböztek. A könyv egy hosszú időszakot ölel át, melynek szellemisége lassan átalakul, ciklikusból lineárisba fordul.

Ennyit az e-könyv megírásának történetéről. Talán valamikor igazi könyvvé válik, ahogyan a fabábu Burattino a mese végére igazi gyerekké.



2020. január 11., szombat

Magyar kultúra - Viszály kultúra

Miért nem lakta be a magyarság kétezer év alatt sem a Kárpát medencét? A válaszon gondolkodtam egy méla délután e magamnak feltett kérdésre. Miért is fogy ki a magyar e hazából tulajdonképpen?  

No, lássuk csak!

Talán azért, mert a magyarság nem a megtartó, hanem a kibocsátó kultúrák közé sorolható? Az etnikai sztereotípiákkal kapcsolatban egy bennszülött profilozó véleménye (az enyém) másként esik latba, mint egy kívülállóé. (lásd "stájer Völkertafel" 18.sz.) Miért ne lehetne a kriminálpszichológiai profilalkotáshoz hasonlóan a kultúrák történelemben kirajzolódó profilja is megrajzolható? A nemzet karakterológia mintha nem avult volna el. A múlt ma már nem mitológia, hanem tények halmaza. E tények leszűrődnek és elméletté állhatnak össze.

A megtartó kultúrák óvják, védik tagjaikat, közösségeiket. (Pl. a gyermekneveléshez bőséges pszichoszociális erőforrást biztosítanak, fontosnak tartják a másik fél véleményének megismerését, az egyéni kezdeményezést értékesnek tartják, támogatják. Jellegzetes a termékeny egyedekhez, a nőkhöz való viszonyuk. A finn nők például a középkor óta rendelkezhetnek önálló tulajdonnal, Európában először kaptak választójogot, manapság nagy számban lehetnek felső szintű vezetők stb) Véleményem szerint a finn egy megtartó kultúra. 

A kibocsátó kulturális profilra  az a jellemző szerintem, hogy nem azért  tesz sokat, hogy növelje, hanem azért hogy csökkentse egyedeinek számát, közösségeinek  méretét. Ezek közé tartozik a magyar kultúra. 
Ez olyan vezetőt emel, aki nem kompromisszum-kész, bagatellizálja az erőszakot, a viszályok szításában, a közösség megosztásában  jeleskedik. Ez a vezető olyan emberekkel veszi körül magát, akik korlátolt gondolkodásúak, beszédük durva és bántó, mások problémái iránt közömbösek, tárgyként kezelik embertársaikat, áldozatként tüntetik fel magukat, kifelé és lefelé egyaránt agresszívek, mohók. Ez a vezetési stílus durván elvonja a javakat a közösség egy jelentős részétől, a szűkölködő népesség alkalmazkodik vezetőihez: kreatívan ügyeskedik, lop és veszteget, valamint rendre megválik fiatal, okos, reprodukcióra és tettre kész egyedeitől. ("kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk...", roma és zsidó holokauszt, disszidensek a Kádár-rendszer alatt, hatszázezer magyar emigráns a rendszerváltás óta stb. ) György Péter szerint:

"Mi, akik itt élünk, mind kiváltságosok vagyunk, ami az értelmes emberben felkelti a bűntudat érzését még akkor is, ha ez nem ok ám a büszkeségre. Falak mögött kereszténységnek nevezzük a gasztrokultúra tébolyát, a túlzott gazdagság minden rettenetes következményét: ez a morális vég. A kétezres évek szellemi alakulása az igazsággal való szembenézés mikéntjének kérdése. És ezen az sem segít, hogy mi még a Trianon után idemenekült magyarokat is hagytuk a vagonokban lakni, s pont úgy viselkedtünk a sajátjainkkal 1920-ban, mint 1944-ben, nem vettünk tudomást sem a vagonokról, sem a gázkamrákról. Most mit is tudnánk kezdeni az idegen menekültekkel – semmit."

Litera 2020.01.18.

És akkor még nem beszéltem a történelmünk meghatározóan létszámcsökkentő  elemeiről, a Mária Teréziának felajánlott 30.000 fős katonai támogatásról, az embert zabáló első és második világháborúról, a lakosságcserékről és kitelepítésekről, rendszerváltás utáni lakosság-kisemmizésekről (lakásmaffia, hajléktalanság, egymilliós munkanélküliség) melyeket egy más stílusú vezetés talán kevésbé vehemensen támogatott volna. 

Summa summarum békében-háborúban minden a magyarság létszámának drasztikus csökkentéséről, a saját népesség elmarásáról, majd a hiányzó populáció erőltetett ütemű pótlásáról szól. (lásd betelepítések, "lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség!" Ratkó-gyerekek, egyedülálló anyák és 3-gyerekesek lakás támogatása a szocializmusban, Orbán-féle CsOK és hétszemélyes autóvásárlási támogatás 3-gyerekeseknek)  Ezt a különös dinamikát, nevezhetném akár hungarikumnak is. 

A hungarikumok sorába általában pozitív jelenségeket szeretünk emelni, büszkélkedni szeretnénk, pedig vannak szép számmal negatívumok is, például az egyik ilyen a "magyar betegségnek" nevezett tbc, melynek - úgy mondják - genetikai okai vannak. A sajátjai ellen fordulás, ez az örökölt "társadalmi autoimmun betegség" is tipikusan magyar jelenség, mely viselkedés talán a génjeinkben rejlik.

Pedig hát a szántogató paraszt zsebében mindegy milyen pártkönyv lapul, kun, bogumil, vagy frank. Ökrei éppen olyan vidáman lépegetnek a barázdában, mintha egy klezmer slágert, vagy Internacionálét fütyörész, esetleg egy derűs gospelt dudorászik. Mindenkinek itthon kellene maradnia, a földet nem volna szabad kihúzni senki lába alól. A búza nőjön, legyünk gazdagok mindannyian.

Ismert tény, hogy egyes népek évszázadok óta viszálykodnak egymással, a magyar ellenben mindig a sajátjait marja a legvehemensebben. A viszály-habitus lecsorgása a magánéletbe világosan jelzi, hogy az agresszió célpontjai a család gyengébb tagjai (nem feltétlenül nő és gyerek, lehet férfi is), a "nemzeti" agresszió is a társadalom gyengébb érdekérvényesítő rétegei ellen irányul. E rétegben felnövő ifjú, "aki a hazáját nagyon szerette, de kit a hazája nem szeretett" (Bródy)  egyszer csak "szertenézett és nem lelé honját a hazában" (Vörösmarty).

Borítékolom, hogy egy következő választási győzelem után a korábbi éra fiatal tagjait fogja a Kárpát medencéből kisodorni a politika szele, akár a pitypang kicsiny ernyőit a szél, vagyis a demográfiai deficit folytatódik.

Egy kultúrát nem vetünk le, mint egy kopott farmert, mert ez a ruhánk, szeretjük, fiatalon tart és jól áll nekünk.

Magamnak feltett magam kérdésére, melyben megfejteni próbáltam a magyarság sajátos viselkedését saját magával szemben így válaszoltam maga-magamnak egy délután, röviden. 


Kis Judit Ágnes:  Kesergő 
Hazám, édes hazám,
Szeretőm és anyám,
Velem rosszul bántál,
Jaj, de megaláztál. 

Kerestem a kedved,
Még a jég is megvert,
Ügyedben, ha jártam,
Kibicsaklott lábam. 

Keserű a bosszúd,
Sós kávéval itat,
Bárcsak kiköphetném
Édes szavaidat. 


Nincsen hová menni,
Nem véd tőled semmi.
Halálra, örökre
Hozzád vagyok kötve.














2019. december 4., szerda

ANILOGUE 2019, Budapest

Szeretem az aimációs filmeket. A filmfesztiválon hat programot néztem meg. Az előzetes híradások  felkeltették az érdeklődésemet az Animadoku szekció iránt, ezért ebből kettőt is megnéztem. Sajnos csalódás ért, mivel a dokumentumfilm és az animációs film ötvözetére számítottam, de nem ezt kaptam. A rövidfilmek sorozata változatos animációs technikákat vonultatott fel  ugyan, de  dokumentumokhoz nem sok köze volt. A vetítésre alig 3-4 néző ült be, nyilván nem véletlenül.

A Kabul fecskéi ellenben szinte telt házzal ment. A vérfagyasztó történet és az alkalmazott akvarell technika lágysága végig bizonyos feszültséget adott a filmnek, azt is mondhatnám, nem illettek össze. A történet kissé lassú kibontakozása sokat levett a film élvezeti értékéből. Mégis aktualitása miatt joggal kapta meg a fesztivál fődíját.
A Pingvinek titkos élete rendkívül bravúros kivitelezése lenyűgözött, a  Shaun a bárány és a farmonkívüliek című film nagyobb gyerekeknek szólt, üde és vidám volt, aktuális mondanivalójával, feszes ritmusával nagyon tetszett.
A Fritzi, egy forradalmi mese talán szintén gyermekeknek készült, de számomra új  információt is tartalmazott éppen a német nézőpont miatt. A német rendszerváltásról idehaza csak annyit lehet tudni, hogy az kizárólag a magyaroknak köszönhető. A filmben bemutatott lipcsei  tüntetések azt mutatják, hogy két vagy több folyamat összeérése  is szerepet játszott a Fal ledöntésében.



Az Uránia filmszínház kávézója
 


Ilyen építészeti részletekkel máshol nem találkozhatunk 

A díjátadó ünnepség















Sajnos, a gyermek zsűri és közönség által díjazott filmekből egyet sem láttam. Ezek a következők voltak:

A papírsárkány
Lány
Nem tudom mit
Kölykök
Hajótöröttek
A herceg utazása
Bunuel a teknősök labirintusában.

2019. november 28., csütörtök

Járatlan utakon Fesztivál 2019

A Csengeri utcai filmforgatás 2019.11.23-án.


A Terézvárosban, a Csengeri utcában már megint filmet forgatnak. A lakóknak kezd elegük lenni. Pedig ők tehetnek róla. Minek laknak egy olyan utcában, amely a háború utáni állapotokat olyan kiválóan jeleníti meg. Csupán néhány régi autó és katonaruhás szereplő szükséges hozzá. 
                                 


A 68 szám alatt az 50-as évek építészeti divatját idézi a Fáklya klub épülete, mely 1965-ben lett Pedagógus Művelődési Központ. Nem sok történt vele azóta, az enyészet lassú patinája vonja be falait. Ma a Fáklya Klub Kulturális központ üzemel benne, a ki-be járkáló fiatalok nem törődnek a falakkal, az avítt mellékhelységekkel. Van benne papír, ez a lényeg. A Járatlan utakon fesztivál az épület összes termeiben zajlik, hihetetlen pezsgéssel, nyüzsgéssel. Kedvelem ezt a fesztivált. Szenvedélyes világutazók számolnak be élményeikről, tapasztalataikról, jó megoldásokról, trükkökről, módszerekről.

Az idei fesztiválon érdekes jelenségre figyeltem fel. Előtérbe került a környezet megóvása, ugyanis a turizmus tömegessé válása is pusztítja a környezetet. Ezért aztán vannak, akik  szemét hátrahagyása nélkül utaznak, vannak tömeg mentes helyeket kedvelők, vannak, akik az érintetlen, idilli helyeket titokban tartják. 
Egy több éve világutazó házaspár újabban babával utazik. A közönség soraiból azt a kérdést kapták, papír, vagy textil pelenkát használnak-e? Az anyuka elárulta, hogy papírpelenkát használnak. Kivéve, amikor olyan helyre utaznak, ahol van mosógép. Akkor textil pelenkát visznek és minden nap kimossák azt a 8 pelust a géppel. Hát ez sem valami környezetbarát megoldás, ismerte el maga is, mivel egy mosógép átlag 5 kg ruhát mos, a programja több, mint egy órás. Ezen a ponton meg is állt a tudomány.
Anyáink lavórban, kézzel mostak ránk, régi babákra, micsoda fárasztó munka volt! Hogy tönkre tette a kezüket, derekukat!
Ki a fene akar ma dolgozni, ha nem muszáj?
Nem nem, a mosógép egy vívmány, azt nem adjuk! Nem, nem soha!
A környezet oldja meg a problémát, ahogy tudja.


Afrikai táncos a színpadon






Világutazó szolidaritás: Gyűjtés egy tolószékes kolléga gyógykezelésére