Miért nem lakta be a magyarság kétezer év alatt sem a Kárpát medencét? A válaszon gondolkodtam egy méla délután e magamnak feltett kérdésre. Miért is fogy ki a magyar e hazából tulajdonképpen?
No, lássuk csak!
Talán azért, mert a magyarság nem a megtartó, hanem a kibocsátó kultúrák közé sorolható? Az etnikai sztereotípiákkal kapcsolatban egy bennszülött profilozó véleménye (az enyém) másként esik latba, mint egy kívülállóé. (lásd "stájer Völkertafel" 18.sz.) Miért ne lehetne a kriminálpszichológiai profilalkotáshoz hasonlóan a kultúrák történelemben kirajzolódó profilja is megrajzolható? A nemzet karakterológia mintha nem avult volna el. A múlt ma már nem mitológia, hanem tények halmaza. E tények leszűrődnek és elméletté állhatnak össze.
A megtartó kultúrák óvják, védik tagjaikat, közösségeiket. (Pl. a gyermekneveléshez bőséges pszichoszociális erőforrást biztosítanak, fontosnak tartják a másik fél véleményének megismerését, az egyéni kezdeményezést értékesnek tartják, támogatják. Jellegzetes a termékeny egyedekhez, a nőkhöz való viszonyuk. A finn nők például a középkor óta rendelkezhetnek önálló tulajdonnal, Európában először kaptak választójogot, manapság nagy számban lehetnek felső szintű vezetők stb) Véleményem szerint a finn egy megtartó kultúra.
A kibocsátó kulturális profilra az a jellemző szerintem, hogy nem azért tesz sokat, hogy növelje, hanem azért hogy csökkentse egyedeinek számát, közösségeinek méretét. Ezek közé tartozik a magyar kultúra.
Ez olyan vezetőt emel, aki nem kompromisszum-kész, bagatellizálja az erőszakot, a viszályok szításában, a közösség megosztásában jeleskedik. Ez a vezető olyan emberekkel veszi körül magát, akik korlátolt gondolkodásúak, beszédük durva és bántó, mások problémái iránt közömbösek, tárgyként kezelik embertársaikat, áldozatként tüntetik fel magukat, kifelé és lefelé egyaránt agresszívek, mohók. Ez a vezetési stílus durván elvonja a javakat a közösség egy jelentős részétől, a szűkölködő népesség alkalmazkodik vezetőihez: kreatívan ügyeskedik, lop és veszteget, valamint rendre megválik fiatal, okos, reprodukcióra és tettre kész egyedeitől. ("kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk...", roma és zsidó holokauszt, disszidensek a Kádár-rendszer alatt, hatszázezer magyar emigráns a rendszerváltás óta stb. ) György Péter szerint:
"Mi, akik itt élünk, mind kiváltságosok vagyunk, ami az értelmes emberben felkelti a bűntudat érzését még akkor is, ha ez nem ok ám a büszkeségre. Falak mögött kereszténységnek nevezzük a gasztrokultúra tébolyát, a túlzott gazdagság minden rettenetes következményét: ez a morális vég. A kétezres évek szellemi alakulása az igazsággal való szembenézés mikéntjének kérdése. És ezen az sem segít, hogy mi még a Trianon után idemenekült magyarokat is hagytuk a vagonokban lakni, s pont úgy viselkedtünk a sajátjainkkal 1920-ban, mint 1944-ben, nem vettünk tudomást sem a vagonokról, sem a gázkamrákról. Most mit is tudnánk kezdeni az idegen menekültekkel – semmit."
Litera 2020.01.18.
És akkor még nem beszéltem a történelmünk meghatározóan létszámcsökkentő elemeiről, a Mária Teréziának felajánlott 30.000 fős katonai támogatásról, az embert zabáló első és második világháborúról, a lakosságcserékről és kitelepítésekről, rendszerváltás utáni lakosság-kisemmizésekről (lakásmaffia, hajléktalanság, egymilliós munkanélküliség) melyeket egy más stílusú vezetés talán kevésbé vehemensen támogatott volna.
Summa summarum békében-háborúban minden a magyarság létszámának drasztikus csökkentéséről, a saját népesség elmarásáról, majd a hiányzó populáció erőltetett ütemű pótlásáról szól. (lásd betelepítések, "lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség!" Ratkó-gyerekek, egyedülálló anyák és 3-gyerekesek lakás támogatása a szocializmusban, Orbán-féle CsOK és hétszemélyes autóvásárlási támogatás 3-gyerekeseknek) Ezt a különös dinamikát, nevezhetném akár hungarikumnak is.
A hungarikumok sorába általában pozitív jelenségeket szeretünk emelni, büszkélkedni szeretnénk, pedig vannak szép számmal negatívumok is, például az egyik ilyen a "magyar betegségnek" nevezett tbc, melynek - úgy mondják - genetikai okai vannak. A sajátjai ellen fordulás, ez az örökölt "társadalmi autoimmun betegség" is tipikusan magyar jelenség, mely viselkedés talán a génjeinkben rejlik.
Pedig hát a szántogató paraszt zsebében mindegy milyen pártkönyv lapul, kun, bogumil, vagy frank. Ökrei éppen olyan vidáman lépegetnek a barázdában, mintha egy klezmer slágert, vagy Internacionálét fütyörész, esetleg egy derűs gospelt dudorászik. Mindenkinek itthon kellene maradnia, a földet nem volna szabad kihúzni senki lába alól. A búza nőjön, legyünk gazdagok mindannyian.
Ismert tény, hogy egyes népek évszázadok óta viszálykodnak egymással, a magyar ellenben mindig a sajátjait marja a legvehemensebben. A viszály-habitus lecsorgása a magánéletbe világosan jelzi, hogy az agresszió célpontjai a család gyengébb tagjai (nem feltétlenül nő és gyerek, lehet férfi is), a "nemzeti" agresszió is a társadalom gyengébb érdekérvényesítő rétegei ellen irányul. E rétegben felnövő ifjú, "aki a hazáját nagyon szerette, de kit a hazája nem szeretett" (Bródy) egyszer csak "szertenézett és nem lelé honját a hazában" (Vörösmarty).
Borítékolom, hogy egy következő választási győzelem után a korábbi éra fiatal tagjait fogja a Kárpát medencéből kisodorni a politika szele, akár a pitypang kicsiny ernyőit a szél, vagyis a demográfiai deficit folytatódik.
Egy kultúrát nem vetünk le, mint egy kopott farmert, mert ez a ruhánk, szeretjük, fiatalon tart és jól áll nekünk.
Magamnak feltett magam kérdésére, melyben megfejteni próbáltam a magyarság sajátos viselkedését saját magával szemben így válaszoltam maga-magamnak egy délután, röviden.
No, lássuk csak!
Talán azért, mert a magyarság nem a megtartó, hanem a kibocsátó kultúrák közé sorolható? Az etnikai sztereotípiákkal kapcsolatban egy bennszülött profilozó véleménye (az enyém) másként esik latba, mint egy kívülállóé. (lásd "stájer Völkertafel" 18.sz.) Miért ne lehetne a kriminálpszichológiai profilalkotáshoz hasonlóan a kultúrák történelemben kirajzolódó profilja is megrajzolható? A nemzet karakterológia mintha nem avult volna el. A múlt ma már nem mitológia, hanem tények halmaza. E tények leszűrődnek és elméletté állhatnak össze.
A megtartó kultúrák óvják, védik tagjaikat, közösségeiket. (Pl. a gyermekneveléshez bőséges pszichoszociális erőforrást biztosítanak, fontosnak tartják a másik fél véleményének megismerését, az egyéni kezdeményezést értékesnek tartják, támogatják. Jellegzetes a termékeny egyedekhez, a nőkhöz való viszonyuk. A finn nők például a középkor óta rendelkezhetnek önálló tulajdonnal, Európában először kaptak választójogot, manapság nagy számban lehetnek felső szintű vezetők stb) Véleményem szerint a finn egy megtartó kultúra.
A kibocsátó kulturális profilra az a jellemző szerintem, hogy nem azért tesz sokat, hogy növelje, hanem azért hogy csökkentse egyedeinek számát, közösségeinek méretét. Ezek közé tartozik a magyar kultúra.
Ez olyan vezetőt emel, aki nem kompromisszum-kész, bagatellizálja az erőszakot, a viszályok szításában, a közösség megosztásában jeleskedik. Ez a vezető olyan emberekkel veszi körül magát, akik korlátolt gondolkodásúak, beszédük durva és bántó, mások problémái iránt közömbösek, tárgyként kezelik embertársaikat, áldozatként tüntetik fel magukat, kifelé és lefelé egyaránt agresszívek, mohók. Ez a vezetési stílus durván elvonja a javakat a közösség egy jelentős részétől, a szűkölködő népesség alkalmazkodik vezetőihez: kreatívan ügyeskedik, lop és veszteget, valamint rendre megválik fiatal, okos, reprodukcióra és tettre kész egyedeitől. ("kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk...", roma és zsidó holokauszt, disszidensek a Kádár-rendszer alatt, hatszázezer magyar emigráns a rendszerváltás óta stb. ) György Péter szerint:
"Mi, akik itt élünk, mind kiváltságosok vagyunk, ami az értelmes emberben felkelti a bűntudat érzését még akkor is, ha ez nem ok ám a büszkeségre. Falak mögött kereszténységnek nevezzük a gasztrokultúra tébolyát, a túlzott gazdagság minden rettenetes következményét: ez a morális vég. A kétezres évek szellemi alakulása az igazsággal való szembenézés mikéntjének kérdése. És ezen az sem segít, hogy mi még a Trianon után idemenekült magyarokat is hagytuk a vagonokban lakni, s pont úgy viselkedtünk a sajátjainkkal 1920-ban, mint 1944-ben, nem vettünk tudomást sem a vagonokról, sem a gázkamrákról. Most mit is tudnánk kezdeni az idegen menekültekkel – semmit."
Litera 2020.01.18.
És akkor még nem beszéltem a történelmünk meghatározóan létszámcsökkentő elemeiről, a Mária Teréziának felajánlott 30.000 fős katonai támogatásról, az embert zabáló első és második világháborúról, a lakosságcserékről és kitelepítésekről, rendszerváltás utáni lakosság-kisemmizésekről (lakásmaffia, hajléktalanság, egymilliós munkanélküliség) melyeket egy más stílusú vezetés talán kevésbé vehemensen támogatott volna.
Summa summarum békében-háborúban minden a magyarság létszámának drasztikus csökkentéséről, a saját népesség elmarásáról, majd a hiányzó populáció erőltetett ütemű pótlásáról szól. (lásd betelepítések, "lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség!" Ratkó-gyerekek, egyedülálló anyák és 3-gyerekesek lakás támogatása a szocializmusban, Orbán-féle CsOK és hétszemélyes autóvásárlási támogatás 3-gyerekeseknek) Ezt a különös dinamikát, nevezhetném akár hungarikumnak is.
A hungarikumok sorába általában pozitív jelenségeket szeretünk emelni, büszkélkedni szeretnénk, pedig vannak szép számmal negatívumok is, például az egyik ilyen a "magyar betegségnek" nevezett tbc, melynek - úgy mondják - genetikai okai vannak. A sajátjai ellen fordulás, ez az örökölt "társadalmi autoimmun betegség" is tipikusan magyar jelenség, mely viselkedés talán a génjeinkben rejlik.
Pedig hát a szántogató paraszt zsebében mindegy milyen pártkönyv lapul, kun, bogumil, vagy frank. Ökrei éppen olyan vidáman lépegetnek a barázdában, mintha egy klezmer slágert, vagy Internacionálét fütyörész, esetleg egy derűs gospelt dudorászik. Mindenkinek itthon kellene maradnia, a földet nem volna szabad kihúzni senki lába alól. A búza nőjön, legyünk gazdagok mindannyian.
Ismert tény, hogy egyes népek évszázadok óta viszálykodnak egymással, a magyar ellenben mindig a sajátjait marja a legvehemensebben. A viszály-habitus lecsorgása a magánéletbe világosan jelzi, hogy az agresszió célpontjai a család gyengébb tagjai (nem feltétlenül nő és gyerek, lehet férfi is), a "nemzeti" agresszió is a társadalom gyengébb érdekérvényesítő rétegei ellen irányul. E rétegben felnövő ifjú, "aki a hazáját nagyon szerette, de kit a hazája nem szeretett" (Bródy) egyszer csak "szertenézett és nem lelé honját a hazában" (Vörösmarty).
Borítékolom, hogy egy következő választási győzelem után a korábbi éra fiatal tagjait fogja a Kárpát medencéből kisodorni a politika szele, akár a pitypang kicsiny ernyőit a szél, vagyis a demográfiai deficit folytatódik.
Egy kultúrát nem vetünk le, mint egy kopott farmert, mert ez a ruhánk, szeretjük, fiatalon tart és jól áll nekünk.
Magamnak feltett magam kérdésére, melyben megfejteni próbáltam a magyarság sajátos viselkedését saját magával szemben így válaszoltam maga-magamnak egy délután, röviden.
Kis Judit Ágnes: Kesergő
Hazám, édes hazám,
Szeretőm és anyám,
Velem rosszul bántál,
Jaj, de megaláztál.
Kerestem a kedved,
Még a jég is megvert,
Ügyedben, ha jártam,
Kibicsaklott lábam.
Keserű a bosszúd,
Sós kávéval itat,
Bárcsak kiköphetném
Édes szavaidat.
Nincsen hová menni,
Nem véd tőled semmi.
Halálra, örökre
Hozzád vagyok kötve.
