Nagyon kedvelem a szép festményeket, kedvenceim a tájképek.
Gyakran próbáltam megérteni, hogy festők, akik lenyűgözö biztonsággal vettik papírra, vászonra az elébük táruló világot, miért készítenek egy idő után csupasz foltokból, krix-krax vonalakból álló műveket. Mintha közös nyelvünk helyett váratlanul ismeretlen, érthetetlen nyelven kezdenének beszélni, amit csak ők értenek. Aki megfejti, az érti, aki nem, nem.
Hogy miért van így, ma sem tudom biztosan, mert festőkkel soha nem találkozom és nem áll módomban megkérdezni őket. Aki pedig megkérdezi őket, az mind lelkes nyelvismerő.
Az idők folyamán azonban a magam számára valamiféle magyarázatra leltem a miértet illetően. A magyarázat talán az emberi természetben rejlik, mely folytonos változásban van.
Úgy képzelem, hogy egy festő, amikor még fiatal, és rácsodálkozik a világra, vagy a szakmát tanulja, vagy amíg a szárnyait próbálgatja, addig az általam is látható világot ábrázolja. Később azonban valami más, a láthatatlan szerkezet, az általános szépség, vagy a rejtőzködő borzalom kezdi izgatni. Miért ne ábrázolja inkább azt? A mindenki által látható világot egy fényképezőgép is látja. Nem vagyok gép, gondolhatja egy festőMűvész. (Persze, ismétlem, nem tudom biztosan, sőt fogalmam sincs, mit gondol valójában, amikor, esetleg a maga számára is meglepő, titkokzatos külső és belső szerkezetek, talán saját gondolatainak leképeződései kezdik érdekelni. Esetleg. Talán.)
Csupa olyasmit ábrázolnak a pacák, amit a gép nem lát.
Íme, megmagyaráztam magamnak.
xxxxxxxx
No, nem, a nyelv megfejtésétől még messze vagyok.
