Képzelt beteg a Bábszínházban

Argan családja jómódú. Hírnév, pénz, társadalmi elismerés birtokában élhetné életét, ha a családfő hipochondriája nem tenné pokollá saját és családtagjai hétköznapjait. Betegsége kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlan és főleg érthetetlen. Ennek megfelelően végletes a környezet hozzáállása is. Van aki elfogadja, van aki tehertételnek érzi, van aki kineveti. Az eltérő hozzáállások ütközése adja a helyzetek bizarr komikumát.

A hipochondria valójában a lélek zavart működése. Az egyén kényszeresen foglalkozik saját egészségi állapotával, a szervezetében fellépő kóros elváltozásokat, betegségeket, keresi, a feltételezett betegségek szomatikus tüneteit észlelni is véli magán. Súlyosabb esetekben a hipochondriában szenvedő beteg állandó orvosi felügyeletre és folyamatos gondoskodásra tart igényt, noha voltaképpen egészséges és képes volna ellátni önmagát, de kényszeres tudatállapotáról lemondani képtelen. Egyes elméletek szerint a hipochondria a lelki elhárítás egyik megnyilvánulási formája, amelynek segítségével az egyén igyekszik elkerülni, tudatából kizárni a szorongató lelki problémákat. 

Egy jómódú, sikeres ember mitől lesz lelki beteg? A gazdagság  nem gyógyír minden bajra? Talán ezt a szerző által rejtetten feltett kérdést lehetett volna kibontani a darab bábszínházi előadásában. Ehelyett külsőségek és bohóctréfák bizarr özönét kaptuk a nyakunkba.

A sikeres szerző, Molière, talán maga is küzdött hasonló problémával. Úgy próbált megszabadulni tőle, hogy vérbeli bohócként kinevette és kinevettette a problémát. Életének talán legismertebb momentuma az az utolsó pillanat, amikor a Képzelt beteg (Le Malade imaginaire) előadása közben a színpadon összeesett, majd néhány órával később saját otthonában elhunyt. Az utolsó kenetet nem vehette magához, mert két pap is visszautasította a hívását, és a halál nem várta meg a harmadikat.

A hipochondriát manapság egy nehezen kezelhető betegségnek tartják, többnyire pszichoterápiával és viselkedés terápiával próbálják gyógyítani. Molière korában azonban nem értették, kinevették. A szerző minden komikumot a legvégsőkig kiélezett, sötét és éles kontúrral vette körül ragyogó poénjait, míg szinte már ijesztően abszurddá vált a kacagtatónak szánt komédia. 

Kőkorszaki rítusok - Miért éppen én?

Miért éppen én fedeztem fel (újra) a könyvben bemutatott, rég elfeledett, ősi rítusokat? A Földön élő hét milliárd ember közül miért pont én találtam rájuk?

Ha számba veszem az okokat, egyet gyorsan kizárok: nem vagyok kiválasztott. Nem bizony. De szerencsés az igen. 

Az én életem adottságai és lehetőségei rendkívüliek voltak és élni tudtam e rendkívüli lehetőségekkel. 

Nemzedékem életéből kimaradt a háború, ez az első és legnagyobb szerencse. (1)

Gondoskodó családban nőttem fel, szüleim mindent megadtak, ami tőlük tellett, ez bizony szerencse. Mily sok embernek nem adatik meg! (2)

Szerencsére kitartó vagyok. (3) Azt nem állítom, hogy tudatos volt minden lépésem, s hogy sosem botladoztam, de a cél felé folyamatosan törekedtem. Akkor is, amikor éveken át monoton, sivár munkát végeztem. A cél felé, mely nem volt világosan kirajzolódó, sőt sokáig úgy véltem, nem is cél az, hanem csupán a tudásom horizontján kirajzolódó fehér folt, melyet betölt majd egy okos könyv, vagy egy tanár. Csak meg kell találnom. 

De nem találtam meg.

Szerencsére szerettem olvasni. (4) Fiatalon a szépirodalom vonzott, csodáltam a "szószövő szakmát", akárcsak a festőket. Igyekeztem meglesni, a tudat formáló hatásukat mivel érik el. Idősebb korban a szakirodalmakat preferáltam, kifejlesztettem a módszeres könyv olvasás és jegyzetelés technikáját. Évek múlva is vissza tudtam keresni, mely könyv, hányadik oldalán olvastam egy idézetet. (5) 

Nagy szerencse, hogy minden érdekelt. (7) Az egyetemen csillagászati, asztrofizikai előadásokra is bejártam, a kulturális antropológia mellett a szociológia és a néprajz is intenzíven érdekelt.

Végigültem számos régészeti előadást, sőt az egyetem elvégzése után évekkel is visszajártam a régészeti tanszék előadásaira. Minden jegyzetemet elraktam, ezeket időnként átolvastam. Bevallottan azért, hogy a feleslegeseket kirostáljam, ám sosem dobtam ki semmit.

Nagy szerencse, hogy a látásmódom speciálisan szintetizáló. Képes voltam a mögöttes konstrukciók és szerkezetek felismerésére, mivel nagy merítéssel dolgoztam. Az idő intervallum nálam harmincezer év,  kulturális relativizmusom miatt nincs kiemelt populáció. Csak tendenciák és környezeti adottságok vannak. (8) 

Nyugdíjasként időm lett az összegezésre, írásra, tanulásra. Mi ez, ha nem szerencse? (9) 
Egészségem, szellemi képességeim teljében voltam. Mi ez, ha nem szerencse? (10)

 Rendelkezésemre álltak könyvtárak, egyetemek és az internet. Nagy szerencse az is, hogy olyan mennyiségű tudás volt elérhető az interneten, amennyi soha azelőtt. (11) Számtalan forrást használhattam, és szerencsére éltem is ezekkel. Csak a tény, az adat, a törvényszerűség érdekelt. Ezért nem lettem meseíró, pedig elhihetitek, a fantáziám kimeríthetetlen. A valóság azonban minden mesénél izgalmasabb. Csupán empátia (12) kérdése, hogy beleképzeld magad egy másik korban élt ember gondolkodásába. Ez nem is olyan nehéz, hiszen az evolúciós pszichológusok szerint modern koponyánkban kőkori elme lakik.

A Földön élő hét milliárd ember közül miért pont én találtam meg egy dinoszaurusz csontocskája helyett az egész csontvázat, India helyett Amerikát? Mert a szerencsés véletlenek összeadódtak. Pont ez lett az érdeklődésem és lehetőségem volt a szükséges tudás összegyűjtésére, szintetizálására, majd közreadására. Hogy a kivitelezés nem tökéletes? Annyi baj legyen! Akik a munkát folytatják, majd tökéletesebbet alkotnak.

Oly sok baj, békétlenség és veszély közepette azt mondom, hálás vagyok, hogy lehetőségem adódott alkotni és valami hasznosat adni a közösségnek, melynek a szerencséimet köszönhetem.

Egy kis japán történetet illesztek a jegyzetem végére, mely talán a szerencsés együttállások különös természetét (is) megvilágítja.

Egy vándor útja egy erdőn vezetett keresztül. Ahogy ott ment mendegélt, egyszer csak észrevette, hogy egy tigris les rá a lombok közül. Megijedt és futásnak eredt. A nagy rohanásban nem tudott figyelni és egy szakadékba zuhant. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnia egy gyökeret, így nem zúzta halálra magát a szakadék mélyén. Fentről a csalódott és dühös tigris morogva csapkodott felé, de elérni nem tudta. Ekkor meglátta, hogy a gyökeret, amiben kapaszkodik, egy kicsiny féreg kezdte el rágogatni. Hiába kiáltozott, a féreg, csak rágott egyre. Pillantása ekkor egy szem érett málnára esett, mely ott pirosodott egy inda hegyén. Érte nyúlt és bekapta. Csodálatosan édes volt. Milyen szerencsésnek érezte magát!

🍓